Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

pedig a tihanyi hegyre ment, s onnan megfigyelte a Balatonban nagy tömegben jelentkező gardát, majd halásztarisznyájával vagy zsákkal jelt adott a csónakban várakozó bokornak. A bokor a jeladásnak megfelelőleg hálóval a tömeges gardát körülkerítette és kivonta. A gardahalászattal kapcsolatban azonban még bizonyos problematikus pontok tisztázásra várnak, így például manapság nem hallunk arról, hogy valaki is megfigyelte volna a tó elszíneződését. Erre vonatkozólag még a Tihanyi Biológiai Intézetből sem kaptam megnyugtató választ. Arról sem folyt még kísérlet, hogy a vízről valóban meg lehet-e látni a Csúcshegyen vagy az Akasztón tevékenykedő hegyenjáró kabátlengetéseit. Mert meglehet, hogy a megfigyelő sem ily magasról, messziről kémlelte a vizet, hanem annál jóval közelebbről, a hegyoldalból, ahonnan jeladásait észre is vehették. HERMAN OTTÓ kitűnő megfigyelő volt, színes néprajzi leírásokat adott, adatait azonban kellő kritikával kell fogadnunk, mert olykor a kor szemléletének megfelelőleg túlzottan romantikus képet adott a néprajzi jelenségekről, ahogy például a somogyi Nagyberek pákászkodásáról is (1891). Leírta a balatoni halászok jellegzetes közlekedési eszközét, a bödönhajót is (amit különben PÁLÓCZI HORVÁTH ÁDÁM is megörökített egyik versében, s ennek ábrájával találkozhatunk a keszthelyi egykori halászcéh zászlajának címerén és a halászcéh korsóján is), de a halászati könyvében (ahogy később JANKÓ JÁNOS művében is) a bödönhajó közölt ábrája alig felel meg a valóságnak. Az ott látható hajók inkább torzók, túlságosan rövidek. A múzeumokban kiállított példányok az ábráktól eltérőek. (VAJKAI 1964.) Herman Ottó különben részletesen leírja a nagy hálóval való halászatot, a jégi halászatot, s sok egyéb halászati módot, megjegyezve többek közt, hogy a szigony ún. makkos megerősítése csak a Balaton mellől ismeretes. Részletes jegyzéket közöl a Balaton menti tanyahelyekről, a vonyókról. A Tihanyhoz tartozó tórész harminchat vonyóra volt felosztva. Ir a hasított és besózott hal szárításáról. A balatoni halászat jelentős részt foglal el JANKÓ JÁNOSnak 1902-ben megjelent néprajzi monográfiájában. E fejezettel kapcsolatban el kell fogadnunk Jankó megállapítását, ami szerint a Balaton mellékén a halászat mind népfoglalkozás harmad vagy negyed jelentőségű volt, s aki halászott, az is elsősorban a földműves vagy szőlősgazda volt, hacsak éppen nem a teljes vagyontalanság űzte a koldus halászok sorába. Jankó többek között,, szól a birtokjogról, a halászemberről és tudásáról, a balatoni 'halakról, a céhes halászatról, a Balaton halásztopográfiájáról, a nagy és a kis halászatról, a bödönhajóról és annak készítéséről. A Balaton tudományos kutatásával kapcsolatban két földrajztudósunk, LÓCZY LAJOS és CHOLNOKY JENŐ figyelemreméltó megfigyeléseket tett a balatoni halászattal kapcsolatban. Lóczy Lajos írja, hogy amikor 1893 januárjában Keneséről a jégen át Keszthelyre utazott szánkón, mindenütt halászó csoportokat talált. A tó hosszán ezernél több ember volt egyszerre, eltűnő kicsinységű foltokban a jégen. Természetesen a halászokon kívül a szekérkaravánok is hozzájárultak a befagyott tó élénkségéhez. CHOLNOKY a tihanyi parasztról tett nem épp kedvező képet: a paraszt reggel kiment a tóra, szigonnyal kibökött néhány halat, az volt az ebéd, aztán ivott rá bort. MALONYAY DEZSŐ népművészeti sorozatának negyedik kötete a Dunántúlt dolgozta fel, de e kötetben a népművészeten túlmenőleg úgyszólván Dunántúl néprajzát adja, közötte a halászatét. A kötet írója tulajdonképpen SÁGI JÁNOS keszthelyi telekkönyvvezető, aki az 1900-as évek elején gyűjtötte írásához adatait. Sági János kiváló néprajzi gyűjtő volt, és kora tudományát megelőzve a szociológiai körülményekre is felfigyelt. Könyvében a keszthelyi halásznak nagyszerű jellemzését adja. A Malonyay kötetben láthatunk halászkunyhót és képet a tihanyi halász telepről. Mindezek náddal fedett, a csőszkunyhókra emlékeztető épületfélék voltak, amilyen még az 1900-as évek elején található volt a Balaton mellékén. A néprajzkutatók közül két tudósunk értekezését kell kiemelnem. VISKI KÁROLYnak Tihany őshalászatáról (1932) és DOMANOVSZKY GYÖRGYnek a tihanyi pamukos halászatról (1942) írt dolgozatát. Viski hívja fel a figyelmet, hogy a tihanyi alapító oklevélben (1055) említett tíz halász épp az öreg háló kezeléséhez elegendő. Viskinek még sikerült az 1930-as években öreg tihanyi halásszal találkozni, aki ismerte a gardahalászat hegyenjárójának jeladásait, s azt pontosan el is mondta. Domanovszkynak az eresztő hálóval való halászat emlékeit úgyszólván az utolsó percekben sikerült összegyűjtenie, amikor az 1900-as években megszűnt pamukos halászat még élő művelőit kikérdezte. A Néprajzi Múzeum gazdag gyűjteményéből GÖNYEI SÁNDOR 1937-ben ismerteti a szigonyokat, MORVAY PÉTER 1939-ben a jégpatkókat, és a közöltek közt jelentős helyet foglalnak el a Balaton mellékéről előkerült darabok. A balatoni halászat múltja, története igen buzgó és eredményes kutatót talált LUKÁCS KÁROLYnak, a Balatoni Halászati R. T. elnökének személyében, az 1920-1940-es években. Nagy érdeme, hogy BÉL MÁTYÁS Notitiájának a Balatonnal, Veszprém és Somogy megyékkel foglalkozó részét magyarul kiadta és így a Balaton első néprajzi jellegű, kultúrtörténetileg igen értékes leírását a legszélesebb körökben ismertté tette. Lukács rajzolta meg első ízben pontosan a tiszai halászoknak szerepét a balatoni halászatban, ő is hangsúlyozza, hogy a balatoni halászati idény szürettől a tavaszi halívás befejeztéig tartott, vagyis a téli időben. Ezentúl inkább csak a maguk és az uraság szükségletére halásztak. Az 1861-ben megnyílt Délivasút egyszeriben fellendítette a balatoni halászatot, megkönyítette a hal szállítását. A vasútépítésssel kapcsolatos a tiszai halászoknak a Balatonon való meg315