A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)

Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése a Balaton környékén 1541–1566

pontjából a hadiállapot tartósulását jelentette. A Habsburgközpontosítás nem tudta megvédeni hazánkat a hadszíntér borzalmaitól; így a királyi Magyarországnak a töröktől meg nem szállt részei katonai vidékké váltak.

163 A török feltartóztatásában Magyarország lakossága vállalta a legnehezebb szerepet és a legsúlyosabb terheket mind az anyagi, mind a véráldozat tekintetében. A királyi várak őrsége rendszertelenül és hiányosan kapta fizetését. Már a XVI. század közepén megtörtént, hogy a végváriak évekig zsold nélkül szolgáltak, később pedig még rosszabbodott a helyzet.

164 Gyulaffy László 1553. május 19én írja, hogy a pápai gyalogosok tisztjei és tizedesei kijelentették: a nagy fizetetlenség miatt éhséggel kell meghalniok.

165 A kanizsai őrség fizetetlenségéről így panaszkodott Magyar Bálint kapitány 1555-ben Nádasdy Tamásnak: „... A vitézlő nép, különösen a gyalogság igen zúgolódik a nagy fizetetlenség miatt... minduntalan mennek, szökdösnek Kanizsáról és Szenyérből fizetetlen és pénztelen voltok miatt..."

166 Matasin Ferenc hadbiztos 1578-ban így ír tihanyi szemléjéről: „A katonák mind egy szálig elbocsátásukat kérték a kapitánytól, mert nem tűrhették tovább fizetetlenségüket. Oly szegények, hogy mikor az őrálláson egymást felváltják, egyik a másik ruháját veszi magára, hogy a hideg ellen védekezzék, míg azok, akik dolgukat az őrségen végezték, kunyhóikban lappanganak".

167 Szájról-szájra járt a keserű szólásmondás: a magyar katonának vagy éhen kell halnia, vagy rablóvá kell lennie.

168 „A katonáknak nincs élésük, nincsen pénzük — idézi Takáts Sándor —, az éhség kényszerítette őket, hogy kimenjenek és fosztogatásból éljenek".

169 A végváriak többsége nyomorban és szegénységben is helyén maradt, vállalva a nélkülözéseket. „Hazánkért és magunk becsületeért lakjuk a végeket" ~ kiáltották világgá a végbeliek.

170 így vallották: „Ha nem harcolunk a török ellen, azt is elveszítjük, ami még a miénk Magyarországból".

171 Róluk szól egy XVI. századi levél: „.. .olyanok vannak Ьзппок (a végházakban — Sz. I.) —írják 1550-ben —, hogy éhen is meghalnak, oly szegények vannak bennök. Sírnak a nyavalyások, de azért helyüket megállják".

172 Bár az északi Balaton-part várai a török uralom egész ideje alatt általában megmaradtak magyar kézen, de a környező falvak nagy része a török adófizetőjévé lett. Pesti Bornemissza Ferenc királyi biztos azt írja 1558-ban Tihanyról, hogy „nyolc-tíz mérföldnyire a vártól minden föld a töröknek hódol s a kapitány kevés népével nem merészelhet gátat vetni az ellenség portyázásának és támadásainak, úgy hogy a török szabadon járhat-kelhet Tihany körül..."

173 A hevenyészetten kiépített Balaton-környéki várak — Keszthely, Szigliget, Sümeg, Csobánc, Vázsony, Tihany — gyenge őrsége nem tudta teljesen eltorlaszolni a török terjeszkedését.

174 A főveszély az 1540-es évek végén, az 50-es évek elején Veszprém és Nagyvázsony felől fenyegette a Balaton-felvidéket és a zalai végeket.

175 Fráter Györgynek a területi egység helyreállítására irányuló törekvése 1551-ben sikerrel járt: Magyarország vérontás nélkül egy uralkodó — Ferdinánd -— fennhatósága alá került. Az erdélyi — és általában a magyarországi — közvélemény ebben látta az erők egyesítésének előfeltételét, s a törökkel szemben tanúsítandó ellenállás sikerének egyedüli garanciáját.

176 De Szulejmán szultán nem nyugodott bele abba, hogy Magyarország egy koronás fő uralma alatt egyesüljön. Erdély átadását a Porta nyílt hadüzenetnek tekintette és megtörte az 1547. évi fegyverszünetet, mielőtt az még lejárt volna. A szultán 1551 július első felében parancsot adott Szokolovics Mehemed ruméliai beglerbégnek, hogy csapataival tüstént induljon Erdélybe, űzze ki onnan Ferdinánd seregeit és Izabella, s János Zsigmond távozását akadályozza meg.

177 Eközben az Ali budai pasa által összevont csapatoknak arra kellett ügyelniük, hogy az Erdélybe küldendő királyi segédcsapatoknak útjukat állják. Ha a ruméliai és a havasalföldi csapatok Szolnok, Eger és a bányavárosok ellen indulnak, akkor a budai pasa serege támogatja azokat.

178 Khádim Ali budai pasa a szultán parancsából hadba hívta a dunántúli és Tisza-melléki szandzsákok hűbéres csapatait és a Dunán innen és túl portyázó beütéseket hajtott végre.

179 Az egybegyűjtött török csapatok, amelyeknek létszámát Verancsics Antal 4000 főre becsülte, elégteleneknek érezték magukat az erősebb várak — Szolnok, Eger vagy Győr — megostromlására. Ezért olyan irányban portyáztak, amerre legkevésbé sem számítottak megjelenésükre. Egyik részük a Duna bal oldalán a Kisalföldön egészen a bányavárosok pereméig tört előre, a másik részük pedig a Dunántúlon garázdálkodott. Több ezer embert fűztek rabszíjra, a barmokat elhajtották és igen sok helységet felégettek.

180 De a törökök a legtöbb helyen nem vihették végbe büntetlenül rablóportyáikat annak ellenére sem, hogy a dunántúli várak őrségei — Szigetvár, Veszprém, Győr és Komárom kivételével — elég kislétszámúak voltak még ebben az időben.

181 A rabló portyázásokról visszatérő törökök közül a mieink sokat megöltek vagy elfogtak. A pécsi törökök közül mintegy 1500 lovas Dervis bég vezetésével átkelt a Somogy megyei Rinya folyón és Babócsa környékén rabolt és pusztított. Zsákmánnyal megrakottan éppen visszatérőben voltak, amikor a mieink a Rinya mocsarai között rájuk ütöttek és megszalasztották őket. A következő éjjel azokat a törököket, akiknek sikerült egérutat nyerniük, Kálmáncsehi és Görösgál mellett Tahy Ferenc, Horváth Márk és Allia Mátyás csapatai szórták szét.

182 Bizonyos Ádám deák 1551. szeptember 1-én és 4-én arról értesítette Nádasdy Tamást, hogy a török sereg Nagyvázsony felől Sümeg és Tátika várak közt Szentgrót részeit, Szentgrót völgyét és tartozékait felprédálta.

183 A győri, a pápai és a veszprémi őrség a Bakony szélén lest vetett Veliszszián (Velicsán) fehérvári bég csapatainak, s mint már említettük, az egész csapatot levágta. Maga a bég is csak nehezen menekült be Fehérvárra.

184 Mivel a török portyák a Dunántúlon egyre gyakoribbá váltak, Ferdinánd király 1551 szeptember elején kénytelen volt Győrbe, Tatára és Pápára csapaterősítéseket küldeni.

185 Fráter György halála arra indította a szultánt, hogy a status quo-t — a korábbi helyzetet — visszaállítsa, sőt — amennyire lehetséges •— a hódoltság kiterjesztésével Ferdinánd hatalmát Magyarország egyéb részein is a lehető legszűkebb korlátok közé szorítsa.

186 A Porta katonapolitikáját 1552-ben mindenekelőtt a számbajöhető ellenséges erők megosztására irányuló törekvés jellemezte. Szulejmán három nagy sereggel több irányban támadva akarta megzavarni a Habsburg hadvezetést.

187 A havasalföldi török-tatár hadnak —, amelyhez még a két román vajdának is csatlakoznia kellett — az a megbízatás jutott, hogy Erdélyt megszállja, Ferdinánd ottlevő hadait kiűzze és János Zsigmondot visszahelyezze a fejedelmi székbe.

188 A másik sereg vezére, Ali budai helytartó azt az utasítást kapta, hogy Veszprém és a Hont-Nógrád megyei várak ellen végrehajtott támadással kösse le Ferdinánd dunántúli és felvidéki erőit, amíg a török fősereg Ahmed pasa vezetésével Temesvárt ostromolja.

189 A veszprémi hajdúk 1552 tavaszán megtámadták a Hamza béget Székesfehérvárra kísérő 200 lovast és janicsárt, Iliász agát megölték és minden poggyászukat elvették. Ali budai pasa gyorsan összegyűjtötte a magyarországi török csapatokat és Veszprém várát ostrom alá vette.

190 A támadás váratlanul és meglepetésszerűen érte a várat, amelynek fokán június 1-én már török zászló lengett.

191 Veszprém eleste magában véve is érzékeny veszteséget jelentett; a hódoltság határait nagy darab földre terjesztette ki. A várból tovább folytatódtak a török portyák.

192 A veszprémi püspök nem sokkal a vár eleste után, június 14-én arról számolt be, hogy a fehévári török a sümegi vár egész tartományát tűzzel-vassal pusztítja. Nem tudják sem a napot, sem az órát, mikor szállja meg Sümeget, de biztos, hogy nemsokára az is elvész, s akkor egész Zala megye a török hatalmába jut egészen Stájerországig.

193 Veszprém eleste után a török még inkább be tudott hatolni a Balaton-vidékre.

194 A Balaton északi partvidéke hódoltsággá változott; falvai a magyar földesurak mellett a töröknek is adóztak. Ennek eredményeként a török az ún. „közös" falvakkal (pl. a szántói járás területén) igyekezett „kíméletesebben" bánni. Azok a helységek, amelyek a töröknek is adóztak, csak felét fizették a királyi adónak. A szántói szék319