A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)

Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése a Balaton környékén 1541–1566

A végvárak nemcsak a közelükben élő népet védelmezték, hanem elzárták a török portyázok útját is. Felriasztották a környék népét, amely így mégis könnyebben védekezhetett. Valamely vár őrségét úgy hívták fegyverbe, vagy a vár vidékének népét úgy figyelmeztették —, ha az ellenség közeledett, — hogy a „hírlövő" mozsárral „lármát lövettek", — vagyis yészlövéseket adtak, amit a többi vár is átvett.

107 így a török betörésének a híre gyorsan eljutott a legtávolabbi helyekre is. Ugyanerre a célra használták a tűzjelzést is; éjjel magas lánggal égő máglyát raktak, nappal pedig nedves rőzse magasra szálló füstje adta meg a jelt.

108 A török harcokban átalakult az egész katonai rendszer. A török kitűnő lovassága, janicsár gyalogsága és víziereje ellen tanult és tapasztalt katonaságra volt szükség. A nemesi felkelésből és a feudális banderiális hadseregből álló hadszervezet a harcok állandósulásával használhatatlanná vált. Egyes főurak, mint a király csapatvezérei, tartottak ugyan katonát, de nem birtokaik alapján, hanem a kincstárból húzott fizetésből.

109 Az addigi banderiális rendszer megsemmisült, a nemesi felkelés mint általános hadszervezeti forma értékét vesztette.

110 A török hadsereg hatalmas létszáma és a határokon állandóan meg-megújuló portyázó hadviselés következtében a védelem súlya egyre inkább áttolódott az állandó, hivatásszerűleg szolgáló katonaságra (miles continuus), amely a király által hozott idegenekből, magyarokból, Magyarországon lakó más népekből rekrutálódott. A szultáni fősereggel szemben az örökös tartományok, Csehország és a nyugati, főleg birodalmi és itáliai segélyhadak vonultak fel.

111 A költséges zsoldosok nagyobb csoportjának alkalmazására csak háború esetén kerülhetett sor. Ez azonban nem oldotta meg a határvidék állandó őrzésének kérdését. Az általános európai fejlődés szerint a magyarországi haderőben is változás ment végbe a gyalogság javára.

112 A várak ostrománál ugyanis nagyobb szükség volt a gyalogságra, mint a lovasságra.

113 A lovasság ezentúl inkább a portyázásokban vett részt. A magyar nehéz lovasság a XVI. század folyamán a huszárság mellett egyre inkább háttérbe szorult. A török beütések, portyázások visszaverésénél és megbosszulásánál könnyű, gyorsan mozgatható fegyvernemre volt szükség. A Duna és a Balaton között Győrött 500, Tatán 60, Pannonhalmán 20, Cseszneken 20, Pápán 200, Devecserben 150, Vázsonyban 20 és Tihanyban 40, összesen tehát 1030 lovast találunk 1554-ben.

114 A huszárok többé már nem délszlávok; külföldön ekkor már mindenütt magyar fegyvernemként tartották számon. Főfegyver ük a kopja, a hegyes tőr, s a szablya.

115 Bár a várvédő gyalogos katonaság nagyobb része külföldi zsoldos, de kialakult már a magyar gyalogság is. Ezeket előbb darabontoknak nevezték. A háborús idők felduzzasztottak az ide-oda kóborló gyalogos katonaelemek, a szabad hajdúk létszámát. A hajdúság nemcsak a török által helyükről kimozdított menekültekből, hanem a megyék egyéb jobbágylakosságából is rekrutálódott.

110 Sokan bekerültek közülük mint iratos vagy királyi hajdúk a várakba. Ezeket a zsoldos hajdúkat egy ideig megkülönböztették a régebbi magyar gyalogosoktól, vagyis a darabontoktól.

117 Később a darabont név a városi gyalogságról átterjedt egyéb puskás gyalogságra, s így a két elnevezés egymásba olvadt. A törökök igen féltek a darabontoktól (=hajdúktól). A hegyesdi török védősereg az 1562. évi ostrom idején kijelentette Magyar Bálint fonyódi kapitánynak, hogy „im szablyánkat ki hánnyuk, az házat (=várat — Sz. I.) is megaggyuk, és mi magunkat is rabságra aggyuk, csak az Istenért az drabantnak ne haggy levágni".

118 A zsold nélküli hajdúkat a XVI. század közepén gazdátlan, uratlan vagy fizetetlen hajdúknak, nagyon gyakran szabad legényeknek nevezték. A szabad hajdúktól megkülönböztetjük a szállás nélkül kóborló hajdúkat, akiket bitang hajdúknakis mondtak. A szabad hajdúk egy része erdőkben tartózkodott, más részük a végvárakban, ahol zsoldot és élelmet nem kapott, hanem a zsákmányból tengette életét.

119 Az ilyen szabad hajdúk (szabadlegények) időnként nagyon elszaporodtak, s ugyancsak hozzájárultak a személy- és vagyonbiztonság megingásához.

120 Istvánffy Miklós írja: „...Ez időben (1554. — Sz. L), midőn háborúra háború következett, a dunántúli részekben nagyszámú csavargó gyalogság keletkezett, kik senki zsoldjába nem szegődve, a szegény népen, mely a mieinknek s a töröknek is jobbágya volt, kegyetlenkedve hatalmaskodtak.. ,"

121 A magyar országgyűlések törvényeket hoztak kiirtásukra, de a hajdúkkal hiába akartak leszámolni a kiirtásukat elrendelő törvények.

122 A várak zsoldos seregét, ha a török hadjáratot indított, az úgynevezett megyei katonasággal erősítették meg. A várőrségnek rendek irányítása alatt álló tartalékerejét az alispánok és az országos főkapitányok vezérelték.

123 De a „vármegye népe" igyekezett minél rövidebbre fogni a szolgálat idejét. Hegyesd visszafoglalása után, 1562. április 9-én azonnal „indulót veretett". Magyar Bálint fonyódi kapitány „szablyával és karddal is ellenszegült, hogy feltartóztassa a katonákat, de nem boldogult velük, csaknem megölték".

124 Nemcsak a várvédő gyalogság, hanem a vártüzérség jelentősége is megnőtt. A természetes akadályok mellett ebben a korban a vár védelmének szilárdságát mindenekelőtt a tüzérség biztosította. A várvédelem sajátosságaival függött össze a kézi lőfegyverek gyorsabb elterjedése.

125 Az ostromlottak sehol sem vehették több hasznát a tűzfegyvereknek, mint egy-egy résen berohanó tömeg ellen. A várakban igen különböző számú őrség állomásozott. Voltak nagy várak, főerősségek és fallal körülvett városok, melyekben több száz német nehéz lovas, landsknecht és tüzérség mellett könnyű magyar lovasok és hajdúk százai állomásoztak, a szabad hajdúktól és a haramiákról nem is szólva. 1549-ben Kanizsa védelmére Nádasdy Tamás, a dunántúli részek főkapitánya alatt 200 lovast, Veszprémben 32 lovast és 200 hajdút vettek zsoldjegyzékbe.

128 1550-ben Szigetvárott 100 lovast és 150 hajdút, Lakon 10 hajdút, Pacodon 6 hajdút, Somogyváron 24 hajdút, Veszprémben 50 lovast és 80 hajdút, Vitányban 3 lovast és 12 hajdút, Tatán 20 lovast és 80 hajdút, Pannonhalmán 12 lovast és 32 hajdút találunk.

127 1554—55-ben Győrben 500 lovas, 300 gyalogos, 100 naszádos és 13 tüzér, Pápán 200 lovas és 200 gyalogos, Devecserben 150 lovas és 100 gyalogos, Tatán 60 lovas, 100 gyalogos és 3 tüzér szolgált.

128 A kicsiny várakban mindössze csak 10—20 huszár tanyázott azzal a feladattal, hogy ne engedjék az ellenséget a végvárvonal mögé belopózkodni. „De ha nem több lenne csak egy 25 lovag és annyi gyalog benne (ti. a keszthelyi klastromerődben — Sz. I.) — írja Gersei Pethő János 1552-ben —, mégis megoltalmazhatnák száguldótól az várig".

129 Míg Veszprém védelmére 1550-ben 150 lovast és 100 gyalogost tartottak szükségesnek, addig Sümegre 50 lovast és 16 gyalogost, Tihanyba 24 lovast és 16 gyalogost, Csesznekre 5 lovast és 10 gyalogost, Vázsonyba 6 lovast és 10 gyalogost, Leveldre 25 lovast és Döbröntére 5 lovast irányoztak elő.

130 Az 1577. évi jegyzék szerint a Duna és a Balaton közötti és a Balatontól Dráváig terjedő védelmi szakaszon a kisebb várakban jóformán kizárólag magyar huszárokat és darabontokat találunk.

131 A végvári harcok mindkét fél által előszeretettel alkalmazott egyik módja a lesvetés. Lényege az ellenség észrevétlen megközelítése, rejtekhelyből való hirtelen és váratlan megtámadása. Ez történt például a Bakony szélén 1551-ben, amikor a győri, a pápai és a veszprémi őrség lest vetett a stájerországi rablóportyáról hazatérő Velisszián (Velicsán) fehérvári bég csapatainak. A török „ráment" a lesre, s a mieink levágták az egész sereget. Maga a bég is csak nagy üggyel-bajjal tudott Fehérvárra bemenekülni.

132 Szigetvár, Palota és a Balaton-vidék vitézei az 1550-es években főleg a konstantinápoly—budai hadiút mellett szoktak lest vetni a fel és alá járó törököknek.

133 Nádasdy Kristóf egerszegi katonái 1561-ben Földvárnál Kászon pasa egyik vajdájától kocsikat, lovakat zsákmányoltak és rabokat ejtettek.

134 A másik kedvelt harci mód a párviadal, a végvári katona életének, személyes vitézségének legjellegzetesebb megnyilatkozása. Híres bajvívó — vagy ahogy abban az időben mondták — „versengős" vitéz volt a XVI. század második felében Gyulaffy László, Csobánc, Magyar Bálint, Fonyód és Szigliget, Pisky István, Tihany és Thury György, Palota kapitánya.

135 Egyik leghíresebb párviadal éppen Csobánc 317