A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Békefi Antal: A bakonyi pásztorok zenei élete

szinte kizárólag az uradalmakhoz fűződött. Ma már nincsenek külön kecskefókák, mint rég; hol a disznófókákhoz, hol a tehéncsordához csatlakozik az a néhány, melyet reggel kihajtanak. Bivalyokat csordában a Bakonyban nem őriztek soha, ezek így csak a Balatontól délre fordultak elő. A szamár emléke is csak a juhásznótákban él. Húsz éves gyűjtésem során egyet sem láttam ilyet a pásztorok használatában. E sok féle nagyszámú állat őrzését, ápolását, gondozását látták el a pásztorok, akik a legtöbbször pásztorgenerációk leszármazottaiként őrizték meg őseik szaktudását: tudományát és hagyományait. „Megtanítottak az öreg pásztorok. Nëm magamtú tanútam mëg, megszenvedtem érte" — vallja Pécselyen Ihász János. Állatorvos híján meg is operálták az állatokat, eret vágtak rajtuk, agyműtétet hajtottak végre a kerge birkákon. Hagyományaik egy része hiedelem, varázslat, ahogy ezt a kardosréti Gulyás János — volt pásztor — vallja: „Az apám megcsináta azt is, hogyha szűk helyre behajtotta a csordát (úgy érti, hogy jobbról-balról jó legelnivaló kínálkozott s közte keskeny út vezetett csak), akkor eggyet-kettőt szót — bár azt hát ugyë nëm mondom ki, mer az apám meghagyta, hogy azt ne hagyjam másnak — akkor a csorda ëgy sorba leváltott, mind a katonák, és ëgy sorba elmentek az öreg után mind. És behajtott a legkissebb legelőre is! Annak vót oan tudománya... Ugyanattú én sokat tanútam a pásztorílletbe. Az apám nékem meghagyta áztat, hogy ezt a tudománt én senkinek ne adjam át, mer ha valaki születik, szülessen pásztornak, vagy pedig legyen más!" Átvették őseiktől nemcsak a gyógyítás tudományát, az állatokkal való bánnitudást, a hiedelmeket, de átvették azok dalos kedvét, sok szép dalát, balladáját, át a hangszerkészítés titkait, a gulya kolompjainak, vagy ahogy ők szívesebben nevezik : harangjainak behangolását, átvették a legősibb dallamokat, melyek kvintváltó szerkezete, pentaton hangsora messzeszakad t obi rokonnépeink, a marik népdalaival tartanak rokonságot. A bakonyi falvakban a legrégibb népdalokat e türümetszëtt pásztoroknál találhatjuk. Nemcsak a dalokhoz, zeneszerszámokhoz értenek, a pásztorfaragásnak is kimagasló képességű mesterei élnek köztük. Jellemző rájuk valami ősi Vándorösztön is, mely állandóan hajtja, nyugtalanítja őket. Erre valószínűleg a szűkös megélhetés, a kis kommenció, a jobb hely keresése is késztette őket. Gyakran cserélik azonban álláshelyeiket most is, nemcsak a felszabadulás előtti időkben. Sok emberrel, más vidékről érkezett pásztorral találkoznak vándorlásaik közben és átadják egymásnak dalaikat, meséiket, történeteiket. Beszélgetéseink során igyekeztem választ kapni arra, mit is jelent a pásztorember számára az ének, a zene, a tánc ? Hol, kitől, mikor, hogyan sajátítja el? Mikor szokott, mikor illik énekelni ? Kedvét leli-e más is az ő dalaiban, muzsikálásában? Mielőtt a juhászok, kanászok, gulyások, csikósok dalait külön sorra vennénk, kíséreljünk meg először ezekre, a minden pásztorra egyformán érvényes kérdésre válaszolni saját vallomásaik alapján. A pásztorok gyermekei már kicsiny korukban hallják szüleiktől a sok dalt, látják, tapasztalják, hogy azok örömüket, bánatukat, gondjukat, bajukat kidalolják, gyorsabban telik az idő is, ha cseng a nóta. így emlékszik vissza erre Pécselyen Szakonyi Ferencné: „...kislánykorunkba, libapásztorkorunkba énekelgettünk, babusgattunk, dödörikőtük a nótákat..." A dalok tanulása nem tartott sokáig. Egyszeri hallás is elég volt hozzá. A legszebb költői képek, a legmegkapóbb, kifejezőbb dallamfordulatok rögződtek, a kiesettek, elfeledettek helyébe pedig pásztoraink teremtő fantáziája újat, talán néha még szebbet is alkotott. Ihász János Pécselyen így beszélt erről : „Hun itt hallottam, hun ott, aztán az embernek kedvire való vót, mëgtanuta. Addig sutyorogtam magamba, hogy másnap má elfújtam. — Mikor fiatal vótam, oan gyerek vótam, hallottam ëgy kedvemre való nótát, akkor éjjel fölébredtem, akkor elkezdtem magamba mondogatni, sutyorásznyi, másnap má fújtam, mind a kokas a reggeli nótáját. — Én most is éjjé, akkor összeszedem magamba, aztán má mondom, má csinállom". Ha aztán megvolt, újra teljes volt az új nóta, de jólesett elgyönyörködni benne! — „El-elrikkantom magamat ikerókor, mind bagoly szokta magát az erdőbe!" — mondja tréfásan magáról Ihász János, akit nagy bajuszáról a környéken Bajci bácsinak neveznek. — „A mostani csiribiricsirbákat nëm szeretem"— folytatja tovább. Valóban nem is énekelt ilyeneket nekem. Csengő, fényes hangon dalol, óriási orgánummal rendelkezik, mely a puszták, hegytetők tereit is betöltötte. Szép hangját, gazdag nótakincsét ismerik a pécselyiek s büszkén emlegetik, mint igazi pásztorembert, jókedvű nótamestert. Szépen daloló meghalt urára így emlékszik Pécselyen Molnár Jánosné: „Nagyon szépen tudott az én uram énekőnyi. Ollan vót sokszoronkén: eh ugattam vóna egész éjszaka, hogyha az énekelt". Nem mindegyik pásztor ért rá egyformán a muzsikával, dallal törődni. A juhász inkább, de a disznók után bizony sokat kellett futkosni ! „... őrzés közbe nëm mindig értünk rá, de amikor ráértem, elővettem a tarísznyámbul a furuglát, furullyát, mikor az időbü kikerűt... Abba az időbe jól tudtam nótázni, furuglázni is szerettem... szerettem kicsit elszórakoznyi a nyáj mellett". — vallja egyik pásztorunk. A dalok igazi szürete azonban a pásztorok összejövetelein, pásztormulatságokon, búcsújárásokon volt. A sok juhász, kanász, gulyás ekkor saját életéről vallott dalaiban, ahogy erre Bándon Farkas Antal öreg juhász visszaemlékezik: „Elősször ettek, aztán ittak, meggyütt a jókedv, kezdtek danúnyi, mindenki a sorsa felű: nótába foglalták. — A legszívesebben, mikor búcsúba vótunk, vagy lakodalomba, vagy valami jó bálban összeverődtünk, akkor bizony elkezdtünk nótázni. Vót úgy, hogyhát másnap reggelig is mulattunk". A pásztormulatságok hangszeres és táncos vonatkozásairól később lesz szó. E mulatságok jó hangulatára azonban minden visszaemlékező kitér. Ilyen összejövetelek ma már alig vannak. Az egykori pásztorok fiai és lányai már az üzemek szorgos munkásaiként, a herendi gyár festegetőjeként helyezkedtek el a mai modern életben nem kívánják szüleik mesterségét folytatni.így hát az öregek már csak magukban dudorikulják csöndesen a régi nótákat, nem is másoknak, maguknak szokták a legtöbbször enününikézni az egykori hangos mulatságok kedves, ma már csak halk szavú emlékeit. II. JUHÁSZDALOK Dalaikat szövegük tartama szerint két csoportba oszthatjuk. Nagyobb része a juhászok mindennapi életének, gondolatainak, vágyainak, élményeinek megfogalmazása. Á dalok egy kisebb része pedig a hanyagsága vagy a birkák elhajtása miatt bajba került juhász gondjairól, további sorsáról szól. Békés hétköznapok Mindenek előtt nyáját, fókáját (falkáját) énekli meg. A számadó és bojtárja sokszor 500—600 juhot is őrzött. Ilyenkor a számadóra maradt az anyafóka, az öregfóka, a bojtár pedig a ridegfókára: ürüre és a fiatal nemzedékre vigyázott. „Az ürüfalka ivartalanitva van. Ezek az ürük csak gyaptyunak vannak. Nem fiadzik, gyaptyut mëg jól hoz" — magyarázza Farkas Antal, Bándon. Vezérürünek a pásztor az olyan birkát választotta ki, amelyik a fóka élén járt, ennek nevet is adott rendszerint. Hogy magához szelídítse, gyakran elemózsiájának maradványaival is megkínálta, valóban olyan lett, mint a „kezes bárány". A vezérürü nyakába került aztán a messzehangzó gyönyörő szép csengő. A birkafalka a vezérürü szagát és a csengő vagy a kolomp hangját követve együtt maradt. Nyáron meg sem várták a napkeltét, hajnalban kint legelt már a fóka, éjszakára pedig akolyba, akóba, akolba zárta a juhász. 25* 387