A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Petánovits Katalin: A sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig

hüvelykujj szélességben tágít az eredeti naggyázó kerekítésen. Ezután ellenőrzi a kivágás pontosságát. A váll-lapokat összeilleszti, ezáltal látja, hogy a nyakkivágás hosszúsága egyforma-e, nem görbe-e, majd a pocákolóját hajtja ketté, úgy méri egymásra a kivágás sarkait, és igazítja meg egyenlő méretűvé. De oly pontos a szemmértéke, hogy szinte hibátlanul egyformára szab. A méretek ellenőrzése után a nyakra és az ujj szélére rávarrja a foglalattyát (2 cm széles szegély). Amikor mindezzel elkészült, kicsit meghúzkodja körmével az ing alját, hogy élesebben álljon, és egyenesebben lehessen elvágni. Beszegi az alját is, és kész az ing. Régente eleve kettévágták az ümög állát, úgy tűzték a kishátához. De nem volt gazdaságos, mert nem sikerült egyformára a ráncolás, és el kellett vágni az anyagból. Az ingeket sohasem formáhó (papírból kivágott minta) szabja. Hossza úgyis annyi lesz, amennyi marad az anyag hosszából az ujj és a hát kiszakítása után. A harmadik ingfajta, amit viselnek, a fehér sifon ümög. Ehhez csak másfél méter anyagot vesznek. Szabása igen egyszerű. Hosszából elveszi a minden esetben rövid ujj anyagát, a megmaradt részt keresztben majd hosszában kettéhajtja, kivágja a szögletes nyakat, a karlyukat, s a karlyuk folytatásaként még oldalról egy ferde csíkot, ami által az ing alja lefelé bővülő formát kap (7. ábra). A nyakkivágás baloldali sarkánál egyenesen lemetsz egy ollóvágásnyi hosszúságot, beszegi, gombbal, gomblyukkal látja el. E gombolás miatt nevezik a sifon üngöt óldalgombos ümögnek is. Minden esetben ünnepre szánják, ujjára és nyakkivágására csipkét varrnak. Ujja sima beillesztésű, nincs vállban búbosra ráncolva. A szélek összevarrását foglalással oldja meg, vagyis az egymás mellé kerülő széleket behajtja, hogy ne bomoljon a szála. így tűzi le géppel. A régi ingek egészen rövidek, éppen csak addig érnek, hogy a szoknya derekába bele tudják fogni. De hajladozás közben gyakran kicsúszik, azért mondta Varga Andrásné: „Sokszor még a szoknya alá köllött nyuni, lehúzni, hogy ki ne gyüjjön a derekábu." Ismerik a vállon gombolós, egybeszabott hosszú inget is, de ilyet nem viselnek. Nem szeretik, nem lehet benne dolgozni, illetve felsőruha módjára is viselni. Ezt a két ruhadarabot, a pendelyt és a rövid derekú inget Viselték közvetlenül a testükön. A nadrágot nem ismerték sokáig, nem viselték. 55—70 éves adatközlőim közül egyetlen egynek sem volt még lánykorában. Sőt, vannak olyan idős asszonyok, akik még „sósé visetek bugyogót." „Emlékszek — mondja Bőszéné — télen, mentünk az erdőre fátvágnyi, és bugyogó nékün. A combunk, a térdünk mind csuppa véres piros vót. Rossz vót ránéznyi. Esenvedett, aszta má nem éreztük." „Nyáron meg ki se birtuk vóna a melegbe" — fűzi hozzá Vargáné. Mai napig sem hordanak sokan nyáron. Mikor férhőmentünk, akkor kaptunk bugyogót. Az első bugyogó pargetbü készüt, elő is, háttu is hasadékos. Elöl a derékpánton két fűző volt, melyet „megtekertünk eccer a derekunkon, a hasunkon meg megkötöttük. A szára térdig ért, vaj egy kicsit térd alá." Most már ezeknek a nadrágoknak a viselete kimúlt. Boltban vásárolják a hosszúszárú meleg teniszparget bugyikat. A selyemnadrágot nemigen viselik, esetleg csak egyet tartanak, „ha mének az orvoshó" alkalomra. A péntő fölé a szoknyák sorakoznak szép egymásutánban. A szoknyák szerepe meglehetősen tág. Hiszen nemcsak felsőruha, hanem eső ellen fejreborítható védelem, a szántóföldön a vizeskorsóra borítva hűsöt ad, nap ellen véd, a mezőre hozott kisgyerek alá teszik, ráfektetik és sátort csinálnak belőle. Levernek 4 ágat, arra borítják a munka közben feleslegessé vált, levetett ruhát. Szerették a szép anyagokat, még hétköznapra is. Az asszonyok szerint a „zsidók tuttak a legjobb anyagot hozatni. Zalavárott volt egy Holzer nevű kereskedő. Amikor meglátta a lányokat, mindég megkérdezte: na, lányok, miilen kasmert hozassak? Kéket, ződet, pirossat?" De nemcsak a boltban vásároltak, hanem a környező falvak vásárain is. Pl. Kiskomáromban, mert ott is viseletben jártak a nők, és oda megfelelő árut vittek a vásárosok. A szoknyák századeleji divatja megmaradt, a szabásmódjuk is, csupán néhány kisebb változtatást hajtottak végre rajtuk. 7. Ódalgombos vagy sifon ümög szabása. 7. Schnitt eines seitlich geknöpften Hemdes. 7. Coupe de la chemise courte en madapolam, boutonnée sur le côté. 7. Выкройка сорочки из шифона с застежкой на боку. A legfelső szoknya hossza mostanság a térdet takarja, idősebbeknél féllábszárig ér, bár azok között is, akik jobban adnak magukra, a rövidebbet kedvelik és hordják, mert úgy „karikásabb" a szoknya. Vargáné hosszabb szoknyát hord, mint nála 10 évvel idősebb sógornője, és azért szidja is a sógornő, hogy nem szép a viselete, „lóg rajtad." Mert a szoknyaviselésnek igen sok szabálya, módja van, és ezt ki ügyesen, ki kevésbé ügyesen tudja alkalmazni. A negyvenes évekig a szoknya hossza kevéssel a boka fölött végződött,

22 és az idősebbek — 70—80 évesek — között ma is akad néhány, aki megmaradt a hosszú viselet mellett. A sármelléki asszonyok mind értettek a szoknyavarráshoz „nem vót nehéz", „eccerü észt megvórni, nem köllött összevissza szabdóni mind a mostaniakat." A század elején még mindent kézzel varrtak. „Türe szettük a szoknya ráncát is, mind a bőgatyákat" — vagyis kézzel öltögették. A szoknyához két méret kell: a mellbőség (azaz derékbőség) és a hossza. A varrás menetét Gergely Anna parasztvarrónő (specialista) mondja és mutatja részletesen. A szoknyához 4 m hosszú, 70—80 cm széles anyag kell. Mielőtt szabni kezdené, az anyag két végét, ahol a boltban levágták a végről, szálhúzás által egyenesre igazítja. „Kihúzom a szálát, mer ha nem egyenes a matéria, lőcsös lesz a szoknya." Ezután az anyagot összehajtogatja szélialá, majd elhasítja egyenlően. Azért hasítja szét az anyagot, és nem egyben ráncolja, mert „hosszára jobb a ruha, szedésnél jobban ugrik a ránc." > 319