A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Bartócz József: A veszprémi csutorások

Itt a kezesek 32 forintig vállaltak kötelezettséget. A XIX. század elején kevés volt az inas és szegődtetéskor nem találunk kezest, de 1835-ben a céh megint szabályozta a jótállást. Az inasnak 10 forintot kellett letenni, s ha megszökött, elvesztette a pénzt és többé a mesterségbe nem vették vissza. Ha idejét rendesen kitöltötte a pénzt a kistársaság kapta meg. Nyilván nem lehetett valami fényes dolga az inasnak, ha így kellett védekezni a szökés ellen. 1833-tól a megye azt is elrendelte, hogy aki himlőoltást nem kapott nem szabad felvenni inasnak.

61 Előfordult, hogy a mester ütlegelte az inast. 1842-ben Mayer János csutorásmester súlyokkal hátbavágta az inasát (Lipták Pistát). A gyerek hazament („elszökött") s az anya panaszt tett a céhnél, mondván a fiát vissza nem küldi a mesterhez „inkább csavargó legyen, vagy kanászbojtár". A céh júniusban másik mesternek Markalt Jánosnak adta az inast, de már októberben megmásították a határozatot és az inasnak vissza kellett menni a verekedő céhmesterhez „ha másképen nem, tehát a T. Fő Biró ur által rendelendő Hajdúk által is vissza kisértetheti". Az inas úgylátszik mégsem ment vissza, mert Lipták Istvánt 1843. június 10-én Markalt János szabadította.

62 Az Acsády-féle szabadalomlevél szerint felszabaduláskor a mester a következőket köteles adni az inasnak: 1 vég abát, 1 pár fehér ruhát, elegendő bocskort és egy fekete süveget. Ezeket a feltételeket az idők folyamán a céh többször is megváltoztatta. 1833-tól már nem kapja meg az inas az „elegendő bocskort", a süveg helyett pedig kalapot adnak, de megengedik, hogyha már „maga erejéből ha meg tud csinálni három csutorát (naponta) hát dolgozhatik, az maga fájából három nap (havonta?) de a maga viaszából".

63 Az inasokról a céh két év múlva újabb határozatot hoz, amelyben megszüntet mindenféle fizetést és eltörli a lábbeli szolgáltatását is.

64 Persze ez a határozat azokat a keveseket és legszegényebbeket érintette, akik nem a céhmester fiai voltak, hiszen a saját gyerekükről így is úgy is az apának kellett gondoskodni. Az inasok többsége a csutorásmesterek gyerekeiből került ki, akik — igen kevés kivételtől eltekintve — az apjuknál tanultak. Az inasévek kitöltése után próbamunkát kellett végezni, amelyet két „kinevezett" mester vizsgált felül, majd kezdetben természetben, később pénzben kellett adni a „társpoharat" az áldomást. 2. A LEGÉNYEK MUNKAKÖRÜLMÉNYEI Az articulus a céhbeállás előtt megkívánta, hogy a legény 3 évig céhes helyen vándoroljon. Először „próbahetet" kellett szolgálni, csak ezután állapították meg a legény fizetését. Mielőtt gazdájától megvált két „búcsúhetet" kellett eltölteni. A 3 évi vándorlást a csutorásmesterség ritkasága miatt nem valósíthatták meg, mert amint azt egy 1808-ból való úriszéki ítélet mondja „Csutorás mesterek közel való helyen nincsenek" vagy „nem sokan vágynak". Ezt az úriszék ítélete szerint úgy kell pótolni, hogy a legénynek a 3 év alatt más-más mesternél kell dolgozni, még akkor is, ha az apja Veszprémben lakó csutorás. Gondosan ügyelt a céh arra, hogy a mesterek pontosan betartsák a „legények iránt való végzést". Már 1738-ból találunk ilyen irányú panaszt. A legények zömét a veszprémi csutorásoknál szabadultak tették ki. Nagyritkán előfordult, hogy magánosan más városban dolgozó csutorástól jött legény keresett munkát Veszprémben. A katonasághoz bevonult és szabadságon levő mester legények is dolgoztak, de az ő bérezésükre külön szabályokat állapítottak meg. Előfordult olyan eset is, hogy valamely csutorásmester nem kitanult embernek is adott munkát; valószínűleg ilyen esetben rokon szakmában tanult emberről, vagy ügyeskezű faragóról van szó. A vándorlás helyett elrendelt sorjárással kapcsolatban sok probléma volt. Már 1738-as kelettel található a veszprémi csutorások iratai között egy „Ilyen formán élünk" mottójú fogalmazvány, — pecsét és aláírás nélkül — amely a legénycéhről szól. Ebben az iratban szabályozták, hogy a mester a legényt időn túl nem tarthatja meg, hanem végig kell csinálni a sort. A céhmesternél kellett kezdeni a sort, ez tartott három hónapig. Azután a legény a legöregebb mesternél folytatta és a legfiatalabbnál fejezte be. A sor a céhmester után 2—2 hónapig, illetett meg egy-egy mestert. Ha a soronkövetkező mesternek nem volt szüksége legényre, akkor az illetőt átugrottak.

65 Az időhöz kötött sorjárást 1767 októberében a tanács közbejöttével — nyilván a céhen belül el nem intézett vita miatt — megváltoztatják. Egy-egy mesternél a soros legény addig maradt, amíg 200 csutorát készített. Elhatározzák még, hogy aki „a darabszámra való sorját elereszti" annak egy új sor kezdetéig nem adnak legényt. Ugyancsak kizárták a sorból azt a mestert, akinek csutorás legény fia volt. A „darabszámos legény elkerülje azt a mestert is, akinek egy évnél öregebb inasa van. A határozat végrehajtására az atya mesternek legyen gondja".

66 E határozat sem hozott megnyugvást, mert kevés volt a legény és sok az olcsó munkaerőt igénylő mester. Ezért 1801-ben egy mesternél már csak 100 csutorát készíthetett egy legény. Ha nem tartották be a szabályt, a mestert és a legényt is megbüntette a céh. 1840-ben 4 forintra büntettek egy mestert, mivel a legényével többet dolgoztatott. így sem mentek a dolgok simán, ezért 1842-ben úgy határoznak, hogy aki soros legényt kap, 1 forint taxát fizet a ládába. A máshonnan jött legény ritka, de azért előfordul az iratokban; 1805-ben Szentesről jött Veszprémbe egy legény. A máshonnan jött legényre is kötelező volt a sor, erről az atyamester gondoskodott. Mégis előfordult, hogy egy-egy mester kérdezés nélkül befogadott legényt (1845). A szabadságos katonák munkáját már 1841-ben szabályozta a céh. Megtiltotta, hogy szabadságos katonának munkát adjanak a céhnek történt bejelentés nélkül. A vétkezőket 4 forintra büntették. A céh mindig megállapította a legények fizetését, amihez minden mesternek alkalmazkodnia kellett. A legények egy része nyáron inkább mezei munkára ment, mert ott többet kereshetett, ezért azok fizetését, akik aratni mentek, Szent István (aug. 20.) és Kisasszony (szept. 8.) közötti időre magasabban állapították meg. A legények a mesternél ellátást kaptak, s ezen felül a munkájukért darab-bért. Az ellátással nem lehetett baj, mert ilyen panasz nem található a céhiratok között. Annál több vita volt a bérezésből. A bérezésről a következő adatokat lehetett összeállítani : Bér egy darab Év csutoráért Jegyzet 1806. V. hó 1 garas ha nem megy aratni 2 garas 1806 1 poltura — 1811 3 krajcár ekkor egy hadicsutora 45 kr 1832 2 krajcár — 1834 1 garas 2 krajcárral számolva 1839 5 forint 100 csutoráért 1841 12 forint 100 db után „a maga kenyerén" (katona) 1846 6 krajcár — 1850 5 forint 100 csutora után (katona) 1857 3 forint 100 darabért és két napig dolhat magának. A hadicsutora ára ekkor 26 krajcár 1 öl fa 4 forint. A mindenkori pénzérték vásárlóerejének megállapítása túlhaladná ennek a tanulmánynak a kereteit, hiszen csak Mária Terézia uralkodása alatt 98 féle váltópénz volt forgalomban. Általában megállapítható, hogy a legények fizetése két kivételtől eltekintve akkor volt problematikus, amikor nem voltak hadiszállítások. 1811-ben a mesterek egy hadicsutora árnak nem egészen 7%-át, 1857-ben pedig kb. 11 %-át fizették ki munkabérként a legényeknek. Az 1806-ban sze251