A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

Eperjessy Géza: I. m. (9. jegyz.) Céhek jegyzéke. Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. Budapest története III. Bp., 1944. 224., 377.1. Kordován, szattyán. Fényes Elek: I. m. (13. jegyz.) 2. k. 371., 399., 521.1. — 3. k. 18.1. — 4. k. 186., 339.1. — 6. k. 75., 82., 84—86.1. Kordovány, szattyán. Frecskai János : I. m. (11. jegyz.) 47-—48. Kordovány, szattyán. Fridvaldszky János: Dissertatio de scumpia с munkájának magyar fordítása kiegészítő botanikai adatokkal, valamint a jezsuita természetbúvár életrajzával. Latin eredetiből fordította dr. Székely Ottokár. Kiegészítette és sajtó alá rendezte Domokos János. Bp., 1944. 26. 1 1. térkép. A mű eredeti címe: Dissertatio de scumpia seu cotino planta coriaria in M. Principatu Transilvaniae institutis elucubrata. Claudiopoli. Typis Coll. Reform. 1773. 8., 14—15.1. „Kordován". Gáborján Alice: I. m. (8. jegyz.) 4., 120., 130—132.1. Kordovány, szatytyán. Gergely ffi András : Technológia, vagyis a mesterségek és némely alkotmányok rövid leírása. Pozsony, 1809. 19—20. 1. Kordovány, szatyán. Gulyás—Vörös—Tóth: I. m. (13. jegyz.) 6—8., 10. 1. Kordovány, szatytyán. Hanák János : Természetrajz. Pest, 1848. 158. 1. Szattyán. Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század alatt. Budán, 1840. 142., 251., 256., 311—312. 1. Kordován szattyán. Illés Nándor: I. m. (13. jegyz.) 652.1. Szattyán. K. S.: I. m. (13. jegyz.) 343—344. 1. Kordovány, szattyán, karmazsin. Karlovszky Endre: Erdély ipara a XVIII. század végén. Magy. Gazd. Szeml. 3 (1896) 228., 231., 247. 1. Kordovány. Magyar gyár- és kézműipar 1771—1774-ben Magy. Gazd. Szeml. 3 (1896) 32—38. 1. Kordovány, szattyán. — Magyarország kereskedelmi viszonyai 1755-ben. Gróf Haugwitz és Procop egykorú jelentése nyomán. Magy. Gazd. Szeml. 4(1897) 214., 218., 220.1. Kordovány, Szattyán. Kemény Lajos: Kassai czéhek árszabásai a XVIII. századból. Magy. Gazd. Szeml. 8 (1901) 25.1. Szattyán, „karmasin". Kerekes György: A kassai czéhek árszabása (Limitatioja) 1635. Magy. Gazd. Szeml. 8 (1901) 474., 476. 1. Kordovány, szattyán, karmasin. Kertay Ferenc: I. m. (13. jegyz.) 23., 29—30., 41—43., 52., 54., 69—69.1. Kordovány, szattyán, karmazsin. Klemp Gusztáv: I. m. (14. jegyz.) 8., 50—52., 1. Kordovány, szattyán. Koncz József: Oklevelek Rozsnyay Dávid fogsága történetéhez. Tört. Tár 1883. 156. 1. Szattyán. Az 1744. évi erdélyi árszabás. Magy. Gazd. Szeml. 2(1895) 187.1. Kordovány, szattyán. Kovách Géza: A zilahi céhek története. Egy kisváros ipari fejlődése a céhek felbomlásáig. Bukarest, 1958. 46., 71., 79., 121—122.1. Kordovány, szattyán, karmazsin. Kőváry László : Erdélyország statisztikája. I. Kolozsvár, 1847. 120., 136., 212., 231.1. Kordovány „karmazsin". Kresznerics Ferenc: Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal. 1—2. k. Buda, 1831., 1832.1. k. 327.1. Kordovány. Kunits, Michael von: Topographische Beschreibungen des Königreichs Ungarn. Pesth, 1824.154—155.1. „Saffian, Carmoisin". A magyar korona országainak gyáripara az 1898. évben. I. m. (13. jegyz.) 16—18., 22—23., 67—70., 82—83., 91—93. 1. Kordovány, szattyán. Mudrony—Ráth—Micsek: 1. m. (13. jegyz.) 5—6., 9—10., 12—16., 21., 24.1. Kordovány, szattyán. Pető József: A debreceni tímárok céh- és mesterségszavai. Debrecen, 1938. 20., 67., 78.1. Kordovány, szattyán. Reizner János: Szeged története III. Szeged, 1900. 451. 1. Szattyán, kordovány, karmazsin. Ruzsás Lajos: I. m. (13. jegyz.) 6., 23., 26. 1. Kordovány, szattyán. Sz.: Erdély ipari, kereskedelmi és foglalkozási statisztikája 1839-ből. Magy. Gazd. Szeml. 4 (1897) 369.1. „Korduan". Szádeczky Lajos: I. m. (9. jegyz.) Céhjegyzék. Szarvas —

Simonyi: I. m. 10. jegyz. II. 365. 1.; III. 95. 1. Kordovány, szattyán. Sztodola József: I. m. (14. jegyz.) 9.1. Kordovány, szattyán. T. K.: Erdély áruforgalma 1701-ben. Magy. Gazd. Szeml. 4 (1897) 384—385., 392.1. Kordovány, szattyán, karmazsin. Takáts Sándor: Rajzok a török világból IV. A török hódoltság korából 1928. 22.1. Szattyán, karmazsin. 17 A Hollósy családból először József szerepel a céh jegyzőkön y vekben, 1817-ben már mint szolgáló mester, tehát veszprémi lakos. Valószínűleg testvére az a Mihály, aki ekkor még külső, valahol vidéken dolgozó tagja a céhnek. Csak 1825-ben költözik Veszprémbe, miután sikerül házat vennie. Ez a József és Mihály lehetett a megalapítója annak a Hollósy dinasztiának, amelyről Tilesch Nándor újságcikkében (3. jegyz.) azt írja, hogy a tobakok között „a vezető szerepet... vitte. Anyagiakban sem szűkölködtek, öt házzal voltak gazdagabbak a többieknél". 18 Hollósy István közlése. Társulati iratok ebből az időből nem maradtak fenn. 19 A Bakonyi Múzeum adattárában, a céhiratok mellett. 29 Régi szászrégeni tímárdinasztia leszármazottai. Az 1770-ben épült szászrégeni cseres malom emléktábláján, amelyet 1876-ban helyeztek el a malom falán „Samuel Fr. Wellmann" mint a „Gerber Genossenschaft" egyik elöljárója szerepel. 21 Közülük Domokos Jakab volt a legfiatalabb, 30 éves, Szép Józsefnél tanult, aki kihallgatása idején 55 éves. A Szép család egyike a legrégibb páncélcsehi tímárdinasztiáknak. Első ismert tagja István 1795—1847-ig élt. Fia, három unokája és két dédunokája mind tímár lett. (Szép József közlése.) Andrásovszky Dano 1857-ben született Losoncon. Apja és nagyapja is tímár volt. 14 éves korától 3 évig apjánál inaskodott, mint mondta, még a céhrendszer alatt. Nála is szabadult. 18 éves korától 1 évig FelsőMagyarországon vándorolt, dolgozott Körmöcbányán és Mateócon, Alexi Lajos bőrgyárában, amely akkor még nem gépesített üzem, „hanem olyan, mint most az övé, csak nagyobb". Utána Pozsonyba ment, majd Bécsbe, Karintiába, Krajnába, Triesztbe, Fiúméba. Bejárta Horvátországot és az Alföldet is. 21 éves korában visszatért Losoncra apjához segédnek. 1881-ben telepedett le Kolozsvárt. Megnősült, házat, földet vett és az akkori paraszttelket átalakította tímárságnak. (Andrásovszky közlése.) Látogatásom idején is itt a Csertörő utca 32—33. sz. alatt dolgozott egy segéddel és egy napszámossal. 22 Különösen a 60 éves kidéi „képesített húsvizsgáló" Jakab Sándor, mert mint büszkén mondta sokfelé járt, sok mindent látott s tapasztalt és Kidé mészárosa, az 52 éves háromszéki eredetű Ambrus Árpád, aki mindig „falusiasán" ölt, nyúzott, sózta, szárította a bőröket; a „városias munkát csak annyiban tanulta, hogy járt városon s látta, de azóta is falusiasán dolgozik, legfeljebb tisztábban". 23 A fehérvári tobak céh két korsóján, zászlaján és pecsétjén az István Király Múzeumban; céhiratok a Fehér Megyei Levéltárban, másolataik a Bakonyi Múzeum adattárában: Ipartörténet 8204 (1—9) 69. lelt. sz. alatt. 21 Veszprém Megyei Levéltár Currentales: 19—1793, 26—1794, 39—1795, 61—1799. sz. Másolataik Bakonyi Múzeum Adattár: Ipartörténet 8201 (1—17) 69. sz. Tekintetes Veszprém Vármegye Árr-Szabása, Veszprém, 1813. Múz. 5403/1921. szerz. napi. sz. B. Múz. Adattár, Ipartörténet 8200 (4—6) 69. 26 Ez volt úgy látszik a tobakok országszerte is legjellegzetesebb nyersanyaga és készítménye. Ld. Czuczor—Fogarasi szótár(10. jegyz.)298.hasáb: „az úgy nevezett tobakok... juh és kecskebőrből... kordoványt, szatytyánt és irhabőrt gyártanak"; 333. hasáb: „Tobak... mesterember, ki különösen Juh- és kecskebőrből... szattyánt és kordoványt készít". 28 Ld. 24. jegyz. 27 Egyébként a szűcsök rendszerint maguk készítették az irhát és díszítették vele Veszprémben különösen a subákat, Erdélyben a sokféle bőrruhát, mejrevalót, kozsokot és hívták a belőle készített „cifrákat" is „zsebirhának, karatőirhának, hunyajirhának, lapockairhának, ajirhának" stb. aszerint, hogy a ruha melyik részén alkalmazták. {Sárközi Árpád szűcs közlése Kidén 1942-ben.) Az irha tobakvonatkozásban a XVIII. és XIX. században már aligha jelenthette az „irhászok, fehérjártók (Weissgerberek)" timsóval cserzett bőrét. A tobakok, mint látni fogjuk, csak növényi (szömörcés) cserzést végeztek. írott forrásainkban timsó sohasem szerepel. Hollósy sem említette. Frecskay téved, amikor azt írja, hogy „a tobak, vagy tobakos gemeiner Weissgerber, kinek szerei ásványi sók: timsó (Alaun), konyhasó (Kochsalz)" (Ld. i. m. 11. jegyz.)Az ősi kisázsiai eredetű finom bőröknek, a kordoványnak és szattyánnak timsós cserzése a középkor után mindinkább megszűnik és mint arra Gáborján Alice is rámutatott (Ld. i. m. 8. jegyz. 120.

1.) Európában a XVII. század végétől, nálunk már a „hódoltság alatt, ozmán török hatásra" a növényi cserzés váltja fel. Ezután már csak a mosható, főként a kesztyűnek való finom bőröket cserzik az „irhászok" timsóval. Maga az „irha" szó is jelentésváltozáson megy keresztül és Moór Elemér szerint már elég korán, általában a puha bőr jelentést veszi fel. (Két bőrfajta neve; irha és zemes. Magyar Nyelv 53 (1957) 153—156.1.) Tímárjaink a XIX. században többfelé az egészen finom juhbőrt, a növényi cserzésűt is, nevezik általában irhának. (Ld. Kovács Júlia: A szamosújvári tímárok szakszókincse. Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények. Kolozsvár, 4(1960) 346.1. Pető József : I. m. 16. jegyz. 41.1.) 28 Ratkóczi Tibor: A bőrgyártás. 2. kiad. Bp. 1966. 18.1. 29 Krünitz, J. G. : Encyklopedie 68. Theil (ld. 15. jegyz.) Leder. 232.1. 39 Érdi Pál : A tímár könyve. Bp., 1947. 20.1. 31 Ratkóczi Tibor: I. m. (28. jegyz.) 64.1. 32 A veszprémi tobakok kecskebőr beszerzési gondjairól ld.: Tobak céh iratai B. Múz. 56.78.1. ; 58.98.82. ; 58.98.83. sz. A 18. század elejének történeti, földrajzi és statisztikai leírásai tájékoztatást adnak arról, hogy miért éppen a katonai végvidékre a Bánátba, Szlavóniába (Verőce, Pozsega és Szerem megyékbe), Eszékre és Pestre mentek kecskebőrért. A katonai végvidék igen alkalmas bozótos, sziklás legelőin tenyésztette szegény és igénytelen lakossága, Erdély és az északkeleti Kárpátok oláh lakta területein kívül a legtöbb kecskét. Demiántól tudjuk (Statisztische Beschreibung... Ld. 16. jegyz. 1. k. 122. 1.), hogy 1802-ben a károlyvárosi kerületben 41 742 kecske volt, a Bánátban (378.1.) 19 151; Szlavóniában (Statistische Darstellung... Ld. 16. jegyz. 508.1.) 11 838 E három területrészen tehát összesen 72 731. Fényes Elek közli : (Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja... Ld. 13. jegyz. 6. k. 40.1.), hogy 1817-ben sem igen csökkent, sőt a károlyvárosi kerületben 42 195-re nőtt az állomány. Emellett itt a végvidéken jelentős mennyiségű nyersbőráru áramlott át a török tartományokból Magyarország és Ausztria felé; főként juhbőr, de bőven szerb, bosnyák, meg görög tenyésztésű kecskék bőre is; egy-két példa ismét Demiántól (Statistische Beschreibung... 16. jegyz. 2. к. 249— 256. 1.) bánáti területre 1749. nov. 1.—1803. okt. 31-ig nyers birka-, bárány- és kecskebőr 131 669 db; 1803. nov. 1. —1804. okt. 31-ig, tehát egy év alatt 28 875 db; szalvónia területre ugyan ebben az évben (Statistische Darstellung... Ld. 16. jegyz. 534—541. 1.) 110 911 db került. Ennek a tekintélyes importárunak egy része a házalók által összevásárolt, helyben tenyésztett kecskék bőrével együtt a szlavóniai országos sokadalmakon és főként az újvidéki és eszéki kereskedőknél talált vevőre. A többit tovább szállították más vásárokra, főként Pestre. (Demian: Statistische Beschreibung... Ld. 16. jegyz. 2. k. 168. 1.; Statistische Darstellung... 528., 544—545. 1. Fényes: Magyarországnak... állapotja. .. Ld. 13. jegyz. 5. k. 27—28.1.) Erdélyt ahol az oláhok lakta területeken szintén jelentős volt a kecsketenyésztés és ahová Oláhországból és Moldvából a kárpáti szorosokon át ugyancsak nagymennyiségű nyersbőrt szállítottak, — így Fényes Elek szerint (Magyarországnak... állapotja... Ld. 13. jegyz. 6. k. 87. 1.) csak Tömösön keresztül 1816-ban 27 668,1817-ben 29020 db kecskebőrt — távoli fekvése miatt már nem valószínű, hogy felkeresték a veszprémi tobakok. Még kevésbé a kecsketenyésztésről ugyancsak nevezetes északkeleti Kárpátokat. Erdély kecskeállományának jelentős részét különben lefoglalták és felhasználták az örmények, akik nemzeti eledelként igen sok szárított kecskehúst, un. „buzenicát" fogyasztottak, (Ld. Fridvaldszky i. m. 16. jegyz. 8. 1.) bőrét mint jeles kordoványosok jórészt maguk készítették ki és a fölösleget élelmes kereskedőként tovább szállították a debreceni és szintén a pesti vásárokra. Itt a veszprémi tobakok ezekhez a bőrökhez is hozzájuthattak. Egyébként azt, hogy a katonai végvidékekhez és Erdélyhez viszonyítva milyen elenyészően csekély lehetett nemcsak Veszprém megye, hanem az 226