A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

rült. A tőkét a sáros folyó-, meg patakpartról, vagy az udvarból, az áztató kádak mellől, a szennyes ázólevektől bűzös „hidlásokról"

94 bevitték a nagyobb tímárságok, manufaktúrák köves, később a gyárak betonpadlós, csatornázou műhelyeibe, a gáz, majd villanyerővel hajtott áztató, meg mosóhordók és húsló gépek mellé. Mert a hézi húslást a tímártőkén még a legmodernebb gépek sem tették teljesen fölöslegessé, ha szerepét lényegesen le is szűkítették. A húsoló gépek nagyon gazdaságosan dolgoznak ugyan, de még mindig nem olyan tisztán, mint tőkén a gyakorlott tímár. Ezért a húsoldal szempontjából igényesebb bőrféleségeknél a gépi húsolás után egy egyenlítő kézi húsolást „kaszával" tőkén, ma is közbeiktatnak.

95 c) Meszes munka. A gyapjú, szőr eltávolítása. ,,Svődolás". Meszezés gödörben, kádban. Szít tat ás, húslás, színelés Miután a szárított bőr folyóban, vagy kádban visszanyerte eredeti nedvességtartalmát és megtisztult, fonákjáról a kiduzzadt húsrészeket kaszával, a tőkén lehúsolták, következett a kopasztás, a bőr színéről a gyapjú meg a szőr eltávolítása. Ezt a műveletet abörkészítők általában meszes munkával, meszezéssel segítették elő. A mész és a hozzákevert erősítő szer ugyanis kiduzzasztva a bőrt, fellazította a szőrhagymákat és lehetővé tette könnyebb eltávolításukat. Megkönnyítette a meszezés a még meglevő húsmaradványoknak (a hájas rétegnek), és a szőrhagymákkal együtt a bőr színének, a felhámnak eltávolítását is, a korábbinál alaposabb húslást és a színelést. A szattyán- és kordoványkészítők, így a tobakok is kétféle meszezést használtak. Másként meszezték a gyapjas juh-, birka-, meg báránybőröket és másként a nyírottakat, illetve a kevésbé értékes szőrű bőröket. Mivel a gyapjút tönkre teszi a mész, a gyapjas bőrök meszezésénél vigyázniuk kellett arra, hogy lehetőleg minél kevesebb érje, míg a nyírott és kevésbé kényes szőrű bőrök meszezésénél ilyen óvatosságra nem volt szükség. Hollósy csak a gyapjas bőrök meszezéséről tájékoztatott. Ezt szerinte a veszprémi tobakok a következőképpen végezték. Egy közönséges nagy hordóban meszet oltottak és a gyapjas bőrök húsos oldalát a még meleg híg mésszel egyszerű meszelővel bemeszelték. Abba a mészbe, amivel a rövidgyapjas birkabőröket meszelték, „piros méregport, aurumot" kevertek, hogy fokozzák vele a mész szőrlazító hatását. Majd a bőröket, húsos részükkel befelé fordítva kétrétűen összehajtották, hogy a mész ne érje a gyapjút, és egymásra rakták. Addig hagyták így kb. egy-két napig, amíg a mész jól átjárta a bőröket és meglazította a szőrszálakat. Ezután az aurumos mésszel kezelt finom gyapjas birkabőröket rátették a tőke félgömbölyű törzsökére és tompa kaszával letolták a gyapjút. A juhbőröket egy kb. két méteres, falhoz támasztott deszkára terítették fel és többnyire napszámos asszonyok kézzel húzkodták, tépték le róluk a hosszú, durva szőrzetet. Az így lekopasztott bőröket a „pőréket" még egyszer kitették a mész hatásának. A két Séd közötti szigeten voltak a meszesek, földbe ásott, szintén oltott mésszel teli hordók, ezekbe rakták és biztonságuk miatt, meg hogy valaki beléjük ne essék, zárható tetővel le is fedték. Ha a bőrök a meszesekben már jól megduzzadtak, még jobban meglazítva az el nem távolított szőrtüszőket, a húsos réteg, meg a felhám maradványait, áttették a Séd vizébe állított, átlyuggatott oldalú mosó hordókba. Addig hagyták bennük, amíg a víz jól kiszítta belőlük a meszet. A minél hatékonyabb szíttatás érdekében a hordó vizét és bőreit egy keverőfával időnkint meg is keverték. A kimosott bőröket ezután a műhelybe talicskázták és fonákjukon éles kaszával lehúsolták. Hollósy szerint most először. Majd nyakukba akasztották az igen vastag, deszkakeménységű bőrkötényt, a „szünülő kötényt" és egy szintén éles pengéjű kaszával leszínelték a bőrök gyapjútól megkopasztott színét, eltávolították róluk a mész és szőrmaradékokat. Eddig Hollósy tájékoztatása. Nagyjából megegyezik azzal a munkafolyamattal, melynek első részét, a bőrök húsos oldalának bemeszelését a gyapjas kisbőröket készítő német bőrkészítők és a hazaiak is a német „Schwöden" után „svődolásnak" neveztek,

96 bár néhány vonatkozásban különbözik is tőle. Emellett Hollósy a 18. századi francia és német technológiai irodalom tanúsága szerint több olyan munkafázisról feledkezett meg, amelyet a veszprémi tobakoknak is el kellett végezniük, ha nem akarták hogy bőreiket károsodás érje. Különbség mutatkozik mindenekelőtt a meszezés anyagában. A gyapjas bőröket svődoló németek a 18. században, de a hazaiak is szinte napjainkig, a meszezéshez általában nem aurummal kevert híg mésztejet használtak, mint nyilván már a vegyszeres (szulfid meszes) gyártás hatására Hollósy tobakjai,

97 hanem oltott mészből és rostált cser-, vagy bükkfa hamuból álló sűrű pépet. A hamut azért rostálták meg, hogy nagyobb széndarabok a bőröket meg ne színezzék. Különbség mutatkozik a meszezés módjában is, melyet a németek és franciák igen nagy körültekintéssel, gondosan végeztek. A bőröket húsos oldalukkal felfelé, a műhely földjére teregették és hosszúnyelű, többnyire ökörfarkbó; készített söprűszerű ecsettel mázolták, kenték rájuk a pépet. Mázolás közben ügyelniük kellett arra, hogy a pép a bőr felületét hiánytal?nul fedje és a vastagabb derék-, meg fartőrészekre több, a vékonyabb hasaljra kevesebb kerüljön. Ily módon a szőrhagymák mindenütt egyformán lazultak és lehetővé tették egyidejű, egyenletes eltávolításukat. Ezután a kinyúló fej-, láb-, meg farokrészeket behajlítva nem kétrét, hanem kiterítve rakták egymásra a bőröket, hogy szintén gyapjas oldal gyapjassal, a péppel bemázolt húsos, húsossal érintkezzék és az egész kupacot letakarták. Mivel az egymásra tömörített és letakart bőrök gyapja fokozta a hőképződést, a bőrök „izzádását" és az így keletkezett forróságban a mész, meg a hamu nemcsak gyorsabban lazította a szőrhagymákat, hanem könnyen el is „égethette, szétrághatta" a bőröket. Voltak műhelyek, ahol különösen az erősen száraz bőröket nem szabadon rakták kupacba, hanem kádba teregették és vízzel öntözték. Akár szabadon feküdtek azonban, akár kádban, a hőfejlődés csökkentése érdekében időnkint még át is fordították és közben megnézték, eresztik-e a szőrt. Azokat, amelyeknél a pép szőrlazító hatása még nem mutatkozott, visszarakták, a többiről már eltávolíthatták a gyapjút. A franciák és németek tímárok Hollósy tájékoztatásával ellentétben, a finom rövid (merinó) gyapjút cupfolták szintén deszkán, vagy rúdon kézzel mert jobban értékesíthették, ha óvatotosan vették le, és a hosszú szőrű durvább szőrzetet tolták le „Schabebaum"-on késsel. A bőrt úgy tették a tőkére, hogy a felül levő fejrész lelógjon és a tímár ezt testéhez, illetve kötényéhez, esetleg a „védő láda" („Stehhaus") mellső lapjához szorítva, tolta le a gyapjút. 1937-ben a sumeni, késői manufaktúrában ülve, térdükön tépték a durva hosszúszőrű gyapjút is. Az összegyűlt gyapjút, mielőtt értékesíthették volna többnyire folyóban, vesszőből font kosárban mosóvillával megmosták (16., 17. kép) és sűrű farácson árnyékban, vagy nyitott, szellős padláson szárították. A gyapjas bőrök meszezésének svődolást követő második fázisa a meszes gödörben, illetve kádban (Hollósynál földbe ásott hordóban), általános gyakorlat volt a legtöbb bőrkészítő mesterségnek. Ez a mésztej minőségétől eltekintve úgy történt, mint bármi más kis, vagy nagy bőré, amelyet, mivel gyapja nem tette szükségessé, svődolás nélkül, rögtön az áztatás után a meszes gödörbe (meszesbe) tettek. A svődolt bőrök gödrös meszezése csak annyiban különbözött a többiétől, hogy rövidebb ideig tartott, mivel egyszer már ki voltak téve a hamus, meszes pép duzzasztó hatásának. A meszes gödörben végzett munka is sokkal összetettebb volt annál a műveletnél, amiről Hollósy szűkszavú tájékoztatásában megemlékezett, szintén nem kis gondot, fáradságot és figyelmet kívánt. A meszesek híg mésztejébe, mint a svődoló pépbe, a 18. és 19. században általában még nem vegyszert, hanem szintén fa198