A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

Kedvezett a szattyán készítésének az iránta megnyilvánuló, a kordoványénál általában szélesebbkörű kereslet. Különösen éppsn a bélésnek való szattyánra lehetett nagy mennyiségben szükségük a csizmadiáknak, német vargáknak, nemcsak kordovány-, szattyán-, hanem tehén- és borjúbőrből is készült mindenféle lábbelihez. 3. A KÉSZÍTÉS a) Az állatok vágási ideje és a készítés időszaka Ha jó szellős padlása volt a tobaknak, ahol az egyébként is szárítottan vett nyersbőröket károsodás veszélye nélkül tárolhatta, a téli nagyon erős fagyok kivételével egész év folyamán dolgozhatott, (lásd 133. kép). Különben a készítés idejét az állatok vágási ideje szabályozta. Veszprémben, mint Erdélyben és általában mindenütt a bárányokat március elejétől május végéig vágták. Ez alatt az idő alatt bárányoznak a juhok meg a birkák és a birkások meg a gazdák nem tartottak meg minden bárányt. Különösen nem azokét a birkákét, amelyektől jó gyapjútermést vártak, mert a birka, ha nincs báránya több gyapjút ad.

61 A juh és a birka szezonja csak nyírás után, július végén indult és októberig tartott. Az ekkor vágott állatok bőreit a szűcsök is használni tudták, mivel nem hullott a szőrük, illetve a gyapjújuk, tehát előnyösebben voltak értékesíthetők.

62 A tobakoknak a szőr és a gyapjú csak mellékterméket jelentett, de mint erről már szó volt, a jó gyapjas bőrt ők is szívesebben készítették ki. A tobakok legszegényebbjei természetesen mindezektől függetlenül akkor fogtak neki a készítésnek, amikor elegendő pénzhez jutottak, vagy alkalmuk volt hitelbe, előnyös feltételek mellett, többnyire részletfizetéssel bőröket vásárolni.

63 b) Áztat ás folyó vízben és kádban. Húslás áztat ás közben és áztatás után. A húslás eszközei és módja A veszprémi tobakok, mint a bőrkészítő mesterek általában akkor kezdtek neki a munkának, ha már egy bizonyos mennyiségű bőr összegyűlt, úgy 30—40. Erdélyben ezt „egyparti" bőrnek hívták, az Alföldön „csoportnak".

64 A veszprémi 18. század végi és 19. század eleji írásokban „egy készítés bőr" a neve. A bőröket, a szárítottakat, de a sózottakat is minden tímár először szőröstül, gyapjastul folyó vízben, vagy kádban áztatta. Hollósy szerint a veszprémi tobakok többnyire szárított nyersbőreiket folyó vízben áztatták. Összekötöttek kb. 10— 12 darabot egy csomóba és a Séd patakba vert cölöphöz kötötték. Egymásután több cölöphöz több csomót, annyit, amennyi egy készítés bőrből futotta. Ezek több, kevesebb ideig áztak, aszerint, hogy milyen állapotban kerültek a vízbe. A kisebb juh- és bárány bőr őket, amelyeket „tömlőre" nyúztak, a mester áztatáskor, miközben a legény a két hátsó lábán széjjel tartotta, egy közönséges késsel a hason széthasította. E műveletet nevezték a tobakok Veszprémben „hasogat ásnak". Áztatás után a bőröket haza talicskázták és az udvaron kis „határokba" egymásra teregették. Hollósy az áztatás céljáról alig szólt, módjáról is keveset. Emlékezete szerint mi mást lehetett a célja, mint a szárított bőrök megpuhítása, (ma azt mondanók a szárítás előtti nedvességtartalom visszaállítása)

65 megtisztítása és mindezt lényegében a Séd végezte el. Amit Hollósy az áztatásból, e fontos tímármunkából kifelejtett, megtudhatjuk a 18. századi francia és német bőrtechnológiai irodalomból. A de Lalande anyagát felhasználó és kiegészítő Beckmann,

66 de különösen az áztatásról részletesen író Spre ngel

%1 szerint a korabeli tímárok, akárcsak a veszprémi tobakok, a folyóvizet alkalmasabbnak tartották áztatásra, mint a kútvizet. Úgy vélték, hogy a lágy folyóvíz jobban puhítja és tisztítja a bőrt, mint a kemény kútvíz. Ezért települtek folyók, patakok mellé. Több közülük ma is őrzi még az egykori bőrkészítő kismesterségek nevét.

68 Mindamellett jól ismerték a folyóvizek veszélyeit is. Tudták, hogy sok piszkot, nyálkát „Schleim"-zt hordanak, rárakják az ázó bőrökre és az alattuk levő részeket pléhkeményen, „blechig" hagyva, nemcsak akadályozzák az egyenletes puhulást, de tartósságuknak is ártanak, (a bőrkémia mai nyelvén, fokozzák az áztatással amúgyis újra meginduló baktériumképződést és ezáltal veszedelmes fehérjebontást idéznek elő).

69 Ezért a bőröket áztatás közben időnkint kihúzták a vízből és a rájuk tapadt nyálkát, piszkot lemosták. De nemcsak mosták áztatás közben a bőröket, egy megfelelő fán (,,Schabebaum"-on) erre való késsel „Schabeisen"nel le is vakarták. Tisztában voltak emellett a folyóvíz változó hőfokának és ezzel kapcsolatban az áztatás idejének jelentőségével. Tudták, hogy a nagyon meleg víz is árt a bőröknek. (Ma azt tartjuk, a 10—20 С fokos a legmegfelelőbb.)

70 Télen tehát hosszabb, nyáron rövidebb ideig áztattak. Áztatás után a vakarófán a vakarókéssel még egyszer kinyomták a bőrökből a folyó szenynyezett vizét és lehúsolták („abfleischen"), húsos oldalukról lenyesték a kiduzzadt húsrészeket, majd ismét megmosták. A vakarófán végzett munka segítette a bőrök egyenletesebb puhulását is. Öreg Andrásovszky Danótól hallottam, hogy a tímárok régebben Kolozsvárt is a Szamosban áztattak. Szintén cöveket vertek a folyóba, közel a parthoz, és ezekhez kötötték a bőröket láncra, kötélre, aszerint, hogy milyen nehezek voltak. A fejrészbe lyukakat vágtak, úgy fűzték beléjük, és lebegni hagyták a vizén.

71 Amikor Erdélyben jártam, már nem igen áztattak a tímárok folyóban. Jobbnak tartották az áztatást kádban. Szerintük a folyóvízben a bőr „nem lágyul úgy, mint a kád álló vizében, mert a véres lucskot, ami lágyítja a bőrt a folyó elviszi. Emellett a sebes vízben gyűrődik, összeszorul, egyik oldala jobban ázik, mint a másik". Igen nagy előnye volt a kádas áztatásnak, hogy vizének hőfokát szabályozni lehetett, az időjárástól függetleníteni. Az áztató kádak többnyire fenyőfából készültek és vagy szabadon álltak, vagy földbe voltak süllyesztve.

72 De ezekből az „áztatókból" is, akárcsak a folyóból időnkint kiszedték, a kád szélére „hányták" a bőröket, majd újra visszaeresztették, hogy minden oldaluk egyformán ázzon. Páncélcsehin Domokos Jakab, aki szintén kádban áztatott, már áztatás közben is húsolt, eltávolította a bőr fonáján a víztől kiduzzadt húsrészeket. Wellmannék Szászrégenben ugyanezt tették, mert ha „levették az áró bőrökről a húst, jobban nyíltak, áztak". Sőt szükség esetén kétszer is húsoltak.

73 De ezután már csak egy, vagy fél napra tették vissza. Végül, ha az áztatás befejeződött, kiszedték a kádból és a folyóban jól megmosták. Andrásovszky még az áztatás után is lehúsolta egyszer az újra kiduzzadt húsrészeket. De míg áztatás közben csak a nagyját távolította el, áztatás után azon volt, hogy minél alaposabban lehúsolja. A kádas áztatás a bőrök minőségétől függően rövidebb, vagy hosszabb ideig tartott. Tapasztalásból, fogásról, szagról tudták már a tímárok, hogy mikor puhultak meg eléggé, tisztultak meg jól. A kád használt, lucskos ázóleve jobban puhított ugyan, mint a folyó, vagy az áztatás közben a kádban többször váltott friss víz, de könnyen meg is árthatott a bőrnek, ha nem vették ki idejekorán, mielőtt a károsodás tipikus jele, a sajátságosan szúrós (ammóniákos) szag jelentkezett.

74 Az áztatásról, mint a bőrkészítés sok más mozzanatáról, nem adhatunk minden kismester munkájára egyformán érvényes leírást. A céhes ipar technológiája még ugyanabban a korban és helységben, bizonyára Veszprémben is, műhelyek szerint változhatott. Befolyásolhatta a mester gyakorlata, megszokása, munkaerőinek száma, műhelye, vagyoni állapotának megfelelő felszerelése, szerszámkészlete, ami az áztatást illeti : kádja, kése, húsló tőkéje. Az áztatáskor többször is használt húsló kés olyan két kézbe fogható, két fanyellel ellátott, kissé ívelt pengéjű, egy élű kés volt, amelyet áztatáson kívül sok más műveletnél is alkalmaztak. 13* 195