A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Berta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve

Pápára. Fritznek ugyanis „... megvolt a jóakarata, hogy akár tíz évig is tanulhatunk, azonban vizsgára még nem ereszt bennünket:" A visszatérést segíthette az a tény, hogy apja 1906-ban önállósult,

3 és így annak vállalkozásában dolgozhatott. Nagyobb reménye volt a vizsgára való jó felkészülésre is. Ilyen körülmények között dolgozik és tanul tovább, míg 1910 novemberében Veszprémben sikeresen leteszi a mestervizsgát. Ezután hamarosan kiváltja iparengedélyét és önálló építkezési vállalkozó lesz.

4 A világháború kitöréséig, pontosabban behívásáig nem tudunk meg lényeges dolgot életéről, tevékenységéről. Mindössze egy mondattal utal erre az időszakra : „Amíg a háború ki nem tört, legszebb reményekre jogosított kis üzletem forgalma." Ennek alapján feltételezhetjük, hogy az öt év szorgalmas munkával telt el. A segédből lett vállalkozó, bizonyára ugyanúgy dolgozott tovább mint eddig, csak nagyobb nyereséggel. Bár azt külön kihangsúlyozta, ogy „... munkásaimat pedig, ha voltak, magamhoz hasonló munkások tiszteletével vettem körül." Jó utón haladt, hogy elfelejtse fiatalkori sérelmét, de politikai ambícióit is. Ekkor következik be az újabb fordulat Budai életében. Be kell vonulnia katonának. 1915. február 15-én, a bevonulással megkezdődik egy újabb másfél éves időszak, amely ácsmesterünk hátralevő életére két fontos szempontból is kihat. Az egyik: a fronton szerzett betegsége (tüdő-, szív-, vesebaj); a másik: mindenfajta elnyomásnak és a háborúnak a gyűlölete — ismét politikus emberré válása. A nagykanizsai 20. honvéd gyalogezredben nem tartott sokáig a kiképzés. Április 10-én már el is indítják őket Erdélybe. Az itt töltött csaknem egy év viszonylag nyugodtan telt el. Ebben szerepet játszott az is, hogy mint ácsot az utászokhoz osztották be. 1915 április 10. és 1916. február 18. között határerődítési munkálatokban vesz részt, így élete nem forog közvetlen veszélyben, de itt betegszik meg első ízben (1915. május—augusztus). Betegsége után kerül át a 312. honvéd gyalogezredhez, Istvánffy Miklós alezredes

5 parancsnoksága alá, s ezzel az ezreddel kerül át a galíciai frontra. A Galíciában töltött fél év „tűrhető volt" — írja Budai. A szolgálat ugyan nehéz, hiszen egy rendkívül erős védelmi vonal kiépítésén vesz részt, de az ellátás kielégítő volt. Ennek az időszaknak a történetét írva számol be az első megrázó eseményről, amely a háborúból való kiábrándulásának, a háború megutálásának első állomása. 1916 húsvétja a testvériség és a szeretet igazi ünnepévé vált a frontokon. Az emlékkönyvnek egyik legszebb és legmegrázóbb része ennek a húsvéti ünnepnek a leírása. Mintha két napra a béke köszöntött volna be. A tegnapi ellenfelek most egymást ajándékozták meg, baráti ölelésekkel és csókokkal köszöntötték egymást, és kölcsönösen megfogadták, hogy nem fognak egymásra lőni, hisz mindannyian csak szánalmas áldozatok, és az igazi ellenség nem a frontokon van. Ebből a két napos boldog kábulatból, csak az ünnep végét jelző lövés ébresztette fel őket. A nyuglomnak, békének egyszerre vége szakad. De minden megy tovább. Az oroszok közül, akiket még a magyar vonalban találtak, hátravitték mint hadifoglyot. S három hét múlva, amikor az orosz vonal katonaságát lecserélik — kozákokat és cári gárdistákat hoznak helyükbe —, visszaáll a régi helyzet. Ismét ellenségek állnak egymással szemben. A Bruszilov-offenzíva megindulásával kezdődnek meg Budai számára is a megpróbáltatások. A napokig tartó tüzérségi előkészítés, majd az orosz gyalogság meginduló támadása visszavonulásra kényszeríti az ő ezredüket is. A visszavonulás és az állandó harc közben megismeri, mit jelent igazán a háború; éhség, szomjúság, halál, gyávaság, tisztek kegyetlensége. S mikor tudomást szerez arról, hogy saját tüzérségük lőtte halomra az oroszok által bekerített egyik magyar egységet elhatározza, hogy „... azon leszek, hogy a frontról belső szolgálatra kerüljek, csak az alkalmat vártam." Mint utász, a közkatonákhoz viszonyítva, még a viszszavonulás alatt is kedvezőbb helyzetben volt, többet látott és tapasztalt. így érthető, hogy a frontról adott helyzetképei, közvetlen feletteseiről és a többi tisztről készült jellemzései jobbak és pontosabbak, mint azt egy közkatonától elvárhatnánk. Budai, amikor elhatározza, hogy amint lehet megmegszabadul a frontról, még nem is sejti, hogy erre hamarosan — igaz nem a legszerencsésebb körülmények között — sor kerül. 1916 szeptember elején kiújul az előző évben szerzett betegsége. Először frontkórházba kerül, majd a krízis elmúltával a többi lábadozóval együtt a hátországba szállítják. Végigjárja a fél ország kórházait, mire Sopronon keresztül Pápára jut. A háborút mág végképp megutáló Budait Pápán érte a másik nagy kiábrándulás — a hátország nyomorúságos élete. Ilyen nagy nyomorra, úgy látszik, nem számított. Felháborodva tapasztalja, hogy az alatt a másfél év alatt, amit ő a fronton töltött, az otthonmaradottak sorsa mennyire megnehezedett. Sem neki, sem másoknak nem volt különösebb éleslátásra szükség, hogy meglássa, kiknek a vállán nyugszik a háború minden terhe, és kik azok, akik még ebből is hasznot húznak maguknak. Az egész város, de különösen saját családjának nyomorúsága újabb, még súlyosabb elhatározásra készteti. Most már nincs szó lelkesedésről, de még a hazafias kötelesség vállalásáról sem. Úgy érzi — teljesen jogosan —, hogy azoknak, akik őket a frontra küldték, kötelességük lett volna legalább az otthoniakról gondoskodni. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat vet papírra, jellemezve és értékelve az otthoni tapasztalatait, és közben egyre nő benne az utálat és gyűlölet a háború és annak haszonélvezőivel szemben. „Elhatároztam magamban, többé nem fognak mint katonát használni, inkább feláldozom életemet, de frontra nem megyek" — írja emlékkönyvében, az otthoni tapasztalatok summázásaként. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére betegsége nehezen gyógyul; igaz a katonai kórházban alkalmazott gyógymód sem volt a legtökéletesebb. Csak a sza198