A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Sándor Pál: Adatok a parasztbirtok börténeti-statisztikai vizsgálatához Veszprém megyében

Táblázatunk adataiból a következő fő eredmények állapíthatók meg: 1. A sík tájék falvaiban a 7—11 holdas, kis földíí telekbirtokosok voltak túlsúlyban: a megszámolt összes családfőkhöz képest számarányuk 46,05 % volt. 2. Számban utánuk a 14—18 holdas középbirtokú családfők következtek, 30,35 %-os számaránnyal. 3. A szélső nagyságcsoportokba sorolt volt telkes, illetve résztelkesek aránya viszonylag itt is csekély, bár valamelyest jelentősebb, mint a H. tájcsoportú falvak azonos csoportjainak esetében. 4. Amíg tehát a H. tájcsoportú falvakban a 13 —19, addig az S. táj csoport falvaiban a 7—11 holdas nagyságcsoport volt a telekföldek legáltalánosabb típusa. 5. Az abszolút holdértékek felmérése ugyanakkor itt érdekes tanulságot is jelez: az azonos névleges értékek mögött rejtőző abszolút holdértékek itt nemcsak különbözőek —• például a 1/2 telkesek esetében 11—17,25 hold közötti skálán mozognak —, de a telkek névleges értékű (feudális eredetű) kategóriáit is felbontják és nem egy esetben át is fedik. így például voltak olyan egész telkesek, akiknek abszolúte kisebb s olyan 3/4 telkesek, akiknek abszolúte nagyobb telekföldjük volt. A volt 1/2 telkesek között is akadtak, akiknek abszolúte nagyobb telekföldjük volt, mint néhány volt 3/4 telkesnek stb. Ez a körülmény további meggyőző bizonyítékát szolgáltatja azon, már régebben hangoztatott állásponttunk helyességének, mely szerint a parasztság telekföldek szerinti rétegeződését helytelen a névleges nagyságcsoportok alapján megállapítani, mivel azok a legtöbb esetben különböző abszolút értékeket mosnak össze. A helyes módszer — már az 1848 előtti s még inkább az ezt követő időszakra nézve is — az abszolút nagyságcsoportok szerinti felmérés.

42 Ezek után vonjuk egybe — táblázataink alapján — mindkét tájcsoport telkes családfőire vonatkozó főbb adatainkat. Az összesített adatok azt mutatják, hogy a 6606 családfő közül 2401 — a családfők 36,34 %-a — 13—19 hold közötti, 2808 pedig — a családfők számának 42,52 %-a— 5—12,5 hold közötti telekfölddel rendelkezett. Vagyis: az 5—12,5 holdas telekföldek nagyságcsoportja volt a telekföldek legáltalánosabb nagyságtípusa s az ebbe a nagyságcsoportba tartozó telekbirtokosok voltak viszonylagos túlsúlyban. Birtokos szintű vizsgálataink közvetlen célját tehát elértük s ezzel vizsgálataink első s legfőbb szakaszát lezárjuk. 2. A MARADVÁNYFÖLDEK FELMÉRÉSE A maradványföldek vizsgálata meglehetősen előtérbe került az utóbbi évek agrártörténeti irodalmában.

43 Nem véletlenül és nem is függetlenül a paraszti földbirtoklás és a rétegeződés általánosabb igényű vizsgálatától. Marxista irodalmunk ugyanis a felszabadulást követő első évtizedben — számos tévedése mellett — a maradványföldek szerepét és jelentőségét a paraszt birtoklásában sem vette kellően tekintetbe.

44 Az elméleti hadakozásokat kísérő és követő módszeres vizsgálatok azonban ma már egyértelműen kimutatták a maradványföldek nagy szerepét az egykori jobbágyok és zsellérek birtokviszonyainak alakulásában s mi több : jelenleg már egyes uradalmak, illetve tájegységek falvaira kiterjedő részletes felmérések s ezek mellett — bizonyos feltételezések korlátai között ugyan, de — országos szintű statisztikai kimutatások is rendelkezésünkre állnak 1848-ig, a problematika tárgyilagos vizsgálatához.

45 Az 1849 utáni helyzet felmérésére pedig folyamatban vannak a reprezentációs felvételek.

46 Anélkül, hogy a maradványföldek keletkezésének és sorsának történeti áttekintésére vállalkoznánk, a további vizsgálatok szempontjából mégis elkerülhetetlen, hogy legalább fő vonalakban ne összegezzük az irodalom által eddig feltárt eredményeket. A) Az országos kép 1848 előtt Közismert, hogy a maradványföldek keletkezése az úrbérrendezés történeti aktusával, annak gyakorlati lebonyolításával függött össze. Ma már az is tényeken alapuló, kétségtelen igazolást nyert, ami egy évtizeddel ezelőtt még merész állításnak minősült, hogy ti. a jobbágy az úrbérrendezés idejében általában több földet birtokolt, mint amekkorára az urbárium — területileg változó — úrbéres telekterjedelmét megszabta s ennek következtében az általa ténylegesen birtokolt gazdaság és a csupán úrbériség címén megszabott telekföld terjedelme sokszor igen lényeges differenciákat mutatott.

47 Ez a differencia azonban csak az úrbérrendezést követő s a gazdasági fejlődés által sürgetett mérnöki felmérések eredményeként vált lemérhetővé az évtizedek haladtával. A bemondás alapján megállapított, majd az ezt követő szakszerűbb mérnöki felmérések során kimutatott úrbéres földterjedelem általában jelentős mennyiségi eltéréseket jelzett a jobbágy javára, nem is szólván a művelésbe — főleg a középső és a déli vármegyékben — akkor még be nem vont tartalékföldek nagy mennyiségéről.

48 Az úrbéres földterületnek ilyen, a bemondás és a későbbi mérnöki felmérések során megállapított különbözete volt a fő forrása a maradványföldek keletkezésének,

49 amelyekből — a törvény szerint — a földesuraknak újabb telekföldeket kellett alakítaniuk. A maradványföldek tehát olyan, a XVIII. századi agrárfejlődés által létrehozott úrbéres természetű földek voltak, amelyek az úrbérrendezés eredményeként a törvényesen megszabott — és területileg változó — telekföldek határain ugyan kívül kerültek és — a fixált telekföldekkel ellentétben — nem képezték az állami adó tárgyát, de ettől függetlenül a jobbágy tényleges birtokában voltak, mégpedig úrbéres jellegű járadékok szolgáltatása mellett. Történeti sorsuk nyomon követése azonban — összhangban a századforduló, majd a XIX. század első felének a forradalomig ívelő egész agrárfejlődésével — zegzugos utakra vezeti a kutatót. A problematika megoldása lényegében abban a körülményben keresendő, amelynek feltárása immár tanúsítja: a magyarországi agrárfejlődés e több mint nyolc évtizede a maradványföldek feudális jogi minősítésében — és ugyanakkor birtoklásában is — a legkülönbözőbb, sokszor egymással éppen ellentétes variációkat hozta létre.

50 E földek jogi minősítésének változásaira ugyanis, mint ezt Soós Imre régebben dokumentálta, már a XVIII. század végétől is felfigyelhettünk: a földesurak sok helyütt vitatták e földek úrbéres jellegét és anélkül, hogy ekkor még tömegesen kivonták volna azokat a jobbágyok birtokából, majorsági bérföldekként kezelték, s azok használata fejében meghatározott járadékot szedve, egyelőre „megelégedtek a tulajdonjog biztosításával".

51 Ebben a változatban a maradványföldeknek csupán feudális jogi minősítése cserélődött fel — úrbéres eredetüket vesztve majorsági bérföldek jellegét öltötték fel —, anélkül azonban, hogy a jogi minősítés e cseréje maga után vonta volna a birtokhasználatban bekövetkező változást is. A Szabad György által hangsúlyozott jogbiztosítás e módszere azonban kedvező jogi feltételeket teremtett a birtokhasználatban is bekövetkező fordulathoz, amelynek jellegzetes történeti szakasza a századfordulót követő nagy konjunktúra idején köszöntött be. Ez az időszak a majorsági gazdálkodás fellendülésének, a növekvő allodizálásoknak etappjaként ismeretes történeti irodalmunkban. A fokozott árutermelésre berendezkedő földesúri majorságok egyre szélesülő határai a maradványföldekre is kiterjednek. A földesurak elsősorban a már jogilag biztosított, eddig még a jobbágyok tényleges használatában levő maradványföldeket vonják be majorságaikba, de ráteszik kezüket a jobbágy által időnként használt földek nagy mennyiségére is, sőt — a pusztán hagyott földek átengedése fejében — még a telekföldek egy részét is bekebelezik. Ebben a fejlődési periódusban tehát a maradványföldek egy részének jogi átminősítését az annak birtoklásában bekövetkező tömeges változások is nyomon kísérik: az érintett földek ezúttal már a földesúr tényleges birtokát képezik, s ezzel az aktussal eredeti úrbéres jellegüket is elvesztik. Csakhogy ezzel a folyamattal párhuzamosan a maradványföldek telkesítésének — a törvény által előírt —• ellentendenciája is érvényesül: a maradványföldek egy másik része az állami adónak, valamint a megnövekedett robotigények kielégítésének fix alapját képező telekföldek sorába olvad, miközben a puszták, a közföldek addig művelésbe nem vont nagy tartalékaiból önmagát is képes még megújítani. Amikor il 161