A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 8. (Veszprém, 1969)

Nagybákay Péter: Megjegyzések Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) című könyvéhez

ron 1—1, Kőszegen és Nagykanizsán mindössze 2—2. Ebből a néhány legkirívóbb adatból is kitűnik ennek a teóriának a tarthatatlansága. A dunántúli iparfejlődés helyzetét ezek az adatok egyáltalán nem tükrözik, mert 1. a XIX. sz. első felében a Dunántúlon és főleg a mezővárosokban igen nagy számmal működtek céhek, teljesen függetlenül attól, hogy privilégiumukat megújították-e vagy sem és igen jelentős számú iparost tömörítettek. 2. Ebből következik, hogy a kontárok száma mégsem lehetett olyan nagy arányú, hisz az iparosság zöme mégiscsak a céhszervezeten belül működött. 3. Manufaktúra és gyár igen kevés alakult még ebben az időszakban, távolról sem annyi, amennyi a fennálló iparcikkigényeket kielégíthette volna. 4. Ha tehát sem elég céhes iparos, sem elég kontár, sem elegendő manufaktúra, vagy gyár nem biztosította a kellő termelést, felmerül a kérdés, vájjon honnan elégítette ki a Dunántúl iparcikkszükségletét ? Döntően nyugati importból ? Vagy acéhesebb( ?) Alföld, esetleg Felvidék termeléséből? Mindezek a kérdések csak szervezeti oldalról természetesen nem oldhatók meg, de kétségtelen, hogy a szerző az egyébként helytálló teóriát, a céhes ipar hanyatlását és visszafejlődését ilyen formális bizonyítékok alapján nem állíthatja fel. Csak az alapos részletkutatások és adatközlések deríthetnek fényt a végbemenő gazdasági folyamat pontos irányára és alakulására. Végül néhány apróbb kiigazítani való: A függelék 261. oldalán szerepeltetett Sármellék nem azonos a Zala megyei Sármellék községgel. Az 1817-ben artikulusokat nyert három céh, a takácsoké, a patakmolnároké, valamint a kovács, lakatos és bognármestereké nem ott működött, hanem a Fejér megyei Sárvíz melletti falvakban, a „Sár mindkét mellékén", az ún. Sármelléken. Pecsétnyomóik a székesfehérvári [stván király Múzeumban találhatók 1762-ből és 1818-ból. Irataikból néhányat a székesfehérvári, a veszprémi és a zirci múzeum őriz. A csutorások német neve nem Flaschner. A Flaschner elnevezés kifejezetten bádogost jelent. Bizonyítja ezt a miskolci bádogosok több céhpecsétje is 1808-ból, amelyeken bádoglámpa, vért és sisak látható. (Magyar Nemzeti Múzeum Lelt. sz. 8/1880.1, 8/1880.2. és 8/1880. 6.) A csutora Dunántúlon kulacsot, Tiszántúlon szopókát (pipacsutora) jelent. Ezért a veszprémi csutorások pecsétjén kulacs (veszprémi Bakonyi Múzeum Lelt. sz. N. 54. 4. 1.), a debreceniekén esztergált szopóka (pipacsutora) látható (debreceni Déri Múzeum). A veszprémi csutorásokat a kandidátusi dolgozatban a szerző tévesen szerepelteti signibullarius néven. A téves olvasás miatt ezt a mesterséget jelvénykészítőnek fordítja. A helyes latin elnevezés: sugibullarius. Sugibulum szopókát jelent, sugibullarius tehát szopókakészítő, azaz csutorás. Összefoglalva: a hatalmas levéltári forrásanyagra támaszkodó szakkönyv legfőbb érdeme, hogy ismét felkeltette az érdeklődést a magyarországi céhrendszer iránt, ráirányította a figyelmet gazdasági és társadalomtörténetünknek erre a meglehetősen ismeretlen területére. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy bírálatunk semmit sem von le az óriási úttörőmunka érdeméből. Sok értékes és hasznos, szinte nélkülözhetetlen útmutatással szolgál ez a könyv mindazoknak, akik a magyarországi céhrendszer kérdésével bármilyen vonatkozásban szembekerülnek. Megjegyzéseink inkább arra akarják felhívni a figyelmet, hogy a magyarországi céhtörténeti anyag összegyűjtése milyen szerteágazó, összetett feladat, hogy ebből milyen kevés valósult még meg, és hogy megfelelő mennyiségű és minőségű részfeldolgozás, forráspublikáció és különösen részletes és alapos helytörténeti kutatás hiányában milyen nehéz feladat szintetizáló átfogó feldolgozásra vállalkozni. Reméljük, éppen e munka nyomán megindul az élénk, sokoldalú és korszerű részkutatások és publikációk sorozata. Nagybákay Péter 288