A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

lelőhelyei a következők: II: 4 lelőhely — II/l: Sümeg—Uzsa, Mankó, Szentendre környéke, Budaihegység — II 2: Gödöllő, Mátra-hegység, Jósvafő, Zempléni-hegység •— VI 2: Baláta. A Bakonyban •— mint az előző felsorolásból kitűnik — 2 helyről ismerjük: Sümeg—Uzsa környéke és Márkó, mely utóbbi új lelőhely hazánk faunájában. Márkó környékén, a Menyekéi-erdőben 1963 és 1966 júniusában DIETZEL gyűjtött több példányt (det. DIETZEL & RÉZBÁNYAI). Az ibolyás tűzlepke mint középhegységi faj jelentős a Bakony faunájában. Paleochrysophanus (= Lycaena) hippothoe ssp. sumadiensis SZABÓ (Lycaenidae) (17. ábra). — A havasi tűzlepke — mint magyar neve is sejteti — ritka boglárkafélénk. Areálja ugyan Európa tekintélyes része, de csak a magashegységekben érzi igazán otthon magát. Vertikálisan a régi értelemben vett Lycaena-fajok közül ez hatol a legmagasabbra. „Jellemző reá, hogy a re álján belül csak egyes, sokszor egymástól távoleső helyeken fordul elő. Hazánkban a legritkább előfordulású Lycaena faj" (SZABÓ R. 1956:302—304). Magyarországon eddig az Alpokalján (Noricum): Sopron, Kőszeg, Lentikápolna — a Kisalföld (Arrabonioum) délnyugati (a Noricum-mal határos) szélén: Sárvár — a Bükk-hegység fennsíkján, a Tornai Karszton és a Zemplénihegységben (Matricum) — Kaposváron és Hetesen (Preillyricum) gyűjtötték, ill. isimerjük előfordulásai (KOVÁCS 1953:95). Hazánkban két alfaja él: a Dunántúlon a ssp. sumadiensis SZABÓ, a Bükkben a ssp. euridice RÓTT. Míg az első alfaj két nemzedékes és lápi növényzethez ragaszkodik, addig a második csak egy nemzedékes. Űj lelőhelye a Bakonyban (Matricum) Herend környéke (Presits-malom, Simon-tanya, Szolimán) és Bánd: Miklóspálhegy. He rend környékén 1962—63—65—66 folyamán, a bánd! Miklóspálhegyen pedig 1962 augusztusban gyűjtött Dietzel több példányt (det. DIETZEL & RÉZBÁNYAI). Érdemes megemlíteni, hogv 1962— 1963-ban a nyári nemzedék tömegesen repült a herendi Presits-malom körüli lápréteken (Molinietum). Bizonyára előkerül -a havasi tűzlepke a Bakony rnás részéről is (Északi-Bakony!) — mint euráziai magashegységi színező elem akkor sem fog veszíteni jelentőségéből faunánkban. 17. Paleochrysophanus hippothoe ssp. sumadiensis (foto Zeitler) Maculinea teleius BERGSTR. (Lycaenidae). — A zanót boglárlka középeurópai—ikon tin en tális faj, tehát elterjedési területe felöleli Németországot, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Ausztriát, Magyarországot, Olaszországot, a Balkáni-félsziget északi felét, Romániát, a Szovjetunió európai részét és Közép-Ázsiát. Hazánkban a következő helyeken gyűjtötték 1/1 : Bátorliget — 1/2 : Magyaróvár — H/1 : Budapest, Balinka, Herend, Várpalota — II/2: Szécsény — VI/2: Balatonföldvár, Kaposvár: Hetes, Lentikápolna. Tápnövénye az őszi vérfű (Sanguisorba officinalis), ami már eleve jelzi, hogy a zanót boglárka a láp- és mocsárrétekhez (Molinio-Juncetea) kötött, hiszen a vérfű itt a legtömegesebb. A felsorolt lelőhelyek közül Balinka és Herend új. Mindkét helyen Dietzel gyűjtötte éspedig: Balinka, 1962 augusztus 2, sok példány lápréten — Herend: Simontanya környéke, 1962 augusztus 21, 1 hím. ,,Ez a faj tőlünk nyugatra, az Alpokban jóval nagyobb számban lép fel. . . Feltételezhetjük, hogy az areas (= teleius, PAPP) egykor, mikor klímánk hűvösebb és nedvesebb volt, nagyobb összefüggő területen fordult elő, az éghajlat fokozatos melegedése azonban nyugati irányba és a hegyvidékre való fokozatos visszavonulása kényszerítette. Egyes helyeken azonban, ahol tápnövényén kívül klimatikai feltételeit is megtalálja, szűk területekre korlátozva, mintegy refuglumokban még fennmaradt néhány populációja" (SZABÓ 1956:261). Szabó R. nyomán tehát bakonyi jelenlétét egy klímára nézve hűvösebb-nyirkosabb korból (atlantikus kor?) ittmaradt fajnak tekintjük, melyet középeurópai montán elterjedése miatt mint montán színező elemet kell kezelnünk a Bakonyban. Caradrina aspersa RBR. (Noctuidae). — Pontomediterrán faj (areálja: Közép-Európa déli fele, DélEurópa, Transzkaukázus, Szíria, Kisázsia). Magyarországon csak az 1930-as évek eleje óta ismerjük lelőhelyeit (II/l: Budaörs: Csiki-hegyek, Sümeg, Farkasgyepü — VT/l: Pécs). Sümegen (az öreg-hegyen) 1950 július 24-én BARKÓCZI L. gyűjtött 1 nőstényt. Farkasgyepün önműködő fénj^csapda gyűjtött egy példányt (az 1960-as években) (det. KOVÁCS L.) Mint pontomediterrán faj feltűnik azzal, hogy hazánkban 4 helyről ismerjük. Spudaea ruticilla ESP. (Noctuidae). — Szubmediterrán faunaelem. Az Alpok déli kitettségű völgyeinek-oldalainak tölgyes-bokorerdeiben gyakori. Ezzel a megállapítással ellenkezik KOVÁCS L. véleménye, aki szerint "... ez a faj fenyérekre (»Heide«) jellemző állat, amely így Fenyőfőn jégkorszak utáni maradvány lehet, s mint ilyen, a terület legérdekesebb elemei közé tartozik" (TALLÓS 1958:451). Hazánkban ritka, a bakonyaljai Fenyőfőn kívül csak Kaposváron (Preillyricum) gyűjtötték. Az előbbi lelőhely közelebbi adatait TALLÓS nyomán (1. c.) közöljük: „Fenyőfő homokvidékén az erdőssztyepp-jellegű erdeifenyvesben 1956 április 14-én fogtam csalétken. Ebből 3 hím, 2 pedig nőstény." 284