A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

adottságoiknalk megfelelően specialitásokat mutat. Az állatvilágról ezt nem mondhatjuk ilyen határozottsággal, inkább csak egyes állatcsoportokról (Gastropoda, Carabidae). A Bakonyra nagyon jellemző hullámos térszínből legmagasabbra a Kőris-hegy emelkedik ki (704 m) az Északi-Bakonyban, 600 m-en felüli csúcsai pedig a Kékhegy (669 m), Somhegy (650 m), Papod (646 m), Ha jag (646 m) és Kabhegy (600 m). Hegységünk mai tömege a harmadkorvégi alpi hegységképződés idején törésekkel-pikkelyképződésekkel emelkedett ki a magyar medencerendszer alján helyetfoglaló varisz/kuszi alapzatból. Szerkezetére nagyon jellemzőek azok a törésvonalak, melyek számos esetiben az egyes résztájak határait jelölik. A hosszanti, még varisztid eredetű, a harmadkorban újjáéledő törések iránya északkelet-délnyugati, tehát megegyezik a Magyar Középhegység fő csapásirányával (Balaton-ároik, Veszprém—Nagyvázsony— Tapolca, Várpalota—Veszprém—Ajka, Bodajk—Bakonyesernye—Bakonynána törésvonalak). A fő törésvonalakat az északnyugati-délkeleti törések harántolják. Mindkét irányú csapások a jelenben több patak lefutását szabják meg (Egervíz, Torna, Séd, Gaja — Lesence, Somberekséd, Gerence, Cuha). A törésvonalak mentén a felszíni földkéreg nemcsak vetődött, hanem nagyon változatos módon pikkelyeződött, továbbá szét-, össze- és egymásratolódoitt (néha több km szélességben). Ezeknek a kéregmozgásoknak nagy jelentőségük van a mai felszín kialakulásában. A mellékcsapások, tehát a Balaton-ároktól délkelet-északnyugati irányban a Bakony fokozatosan, bár nem egyenletesen emelkedik. Elsősorban ezzel az emelkedéssel magyarázható-, hogy hegységünk éppen a Magas-Bakonyban éri el legnagyobb átlagos tengerszint feletti magasságát, továbbá az előzőekben felsorolt legmagasabb csúcsokat. Mind a szerkezeti-geomorfológiai, mind a felszínen levő anyagoknak (és a továbbiakban ismertetett növénytakarónak) döntő jelentősége van az állatvilág összetételére, hiszen más fajok találják meg életlehetőségüket a fennsíkon, középhegységi területeken, lankákon-dombokon, medencékben, stb. A Bakony főtömege a triászkori mély tengerből leülepedett, mintegy 2000 m vastag dolomit és mészkő. A jura és a krétakori mészkő-képződmények ugyan elterjedtek a Bakonyban, de felszínalakítás szempontjpából távolról sem oly jelentősek. A harmad- és negyedidőszakban tengervizi (eocén, miocén) és édesvízi mészkő (pliocén), kavics (miocén), bazalt (pliocén), agyag, homok és lösz (miocénpleisztocén) keletkezett, melyek a mai felszín összetételében szerepet játszanak. Állatföldrajzi szempontból a mésztartalmú kőzetek a legjelentősebbek, mert ezek alkotják a Bakony valamennyi résztájában a felszín jórészét. Érdemes megjegyezni, hogy a Tapolcai-medence és a Déli-Bakony tekintélyes részét alkotó bazalt jelenlegi ismereteink szerint a fauna alakításában számottevő hatást nem tudott gyakorolni. A mészkőről közismert, hogy viszonylag nagy a melegtartó képessége, tehát jelenléte a termofil és xerofil állatfajoknak kedvez. Az eddig megismert, és a Bakony faunájára valamely oknál fogva jellegzetes állatfajok közül számos olyan van, melynek előfordulását vidékünkön éppen a mésztartalmú kőzetek teszik lehetővé. Gondolunk itt a ponto-mediterrán, mediterrán, dél-európai és hasonló elterjedésű melegkedvelő bogarakra, hártyásszárnyúalkra, csigákra. Mai ismereteink szerint a Bakony állatföldrajzi karakterét éppen ezek a fajok adják. A Bakony éghajlata Az előzőékben ismertetett földfelszíni viszonyok, továbbá a Bakony földrajzi helyzete a Kárpát-medencében alapvetően határozza meg tájunk éghajlati viszonyait. BACSÓ (1959, p. 264— 265) a Bakonyt éghajlati szempontból Magyarország harmadik fő körzetébe, illetve ezen belül ugyancsak harmadik alkörzetébe osztotta be a Magyar Középhegység valamennyi dunántúli tagjával (Vértes, Gerecse, Pilis, Budai-hegység) együtt. Ennek a területnek az éghajlata önmagában nem egyöntetű, aprólékosabb felosztás esetén északi és déli részre kellene bontanunk, mert ezek a hőmérséklet és csapadék tekintetében eltérők. Magasságának mérsékelt volta miatt azonban feltűnő különbségek a déli és északi fele közt inkább csak a síksággal való találkozás vonala mentén jelentékeny (a Balaton-part déli lejtőinek az Észak-Veszprém északnyugatra néző domb- és hegyoldalainak mezoklímái élesen elütnek), belső területén nehéz volna meghúzni egy körzettagoló határvonalat " (BACSÓ 1. c). Azóta KAKAS (1960) vállalkozott arra, hogy Magyarország éghajlati beosztásán belül tovább tagolja a Bakonyt. A továbbiakban főleg az ő nyomán jellemezzük területünk éghajlatát, A Bakony éghajlatának a megfigyelése, tehát a hőmérsékleti (termikus), légmozgási (cirkulációs) és nedvességi (higrikus) elemeinek a mérése kb. 50 éves múltra tekint vissza. A termikus és cirkulációs elemeket 3—4, a higrikus elemeket pedig 35—40 álloimás mérte. Hatalmas adatmenynyiség gyűlt össze ez idő alatt, feldolgozásuk sok törvényszerűség felderítésiére adna alkalmat. 1940-ben tette közzé RÉTHLY a Balaton-vidék éghajlati viszonyait ismertető dolgozatát, melynek keretében főleg a Balaton-felvidék hőmérsékleti, napsugárzási, csapadék- és szélviszonyairól olvashatunk bő leírást, A Bakony más résztájáról inkább csak általánosságban közölt adatokat KAKAS (1960, 1963). A Bakonnyal országos összefüggésben nagyon változatos és sok szempontú éghajlati jellemzést következtethetünk azokról a térképekről, melyek a „Magyarország Éghajlati Atlaszá"-ban (1960) jelentek meg. Mi is sok adatot vettünk át innen, melyekre a továbbiakban támaszkodunk. 254