A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Szij Rezső: Vass Elemér Tihanyban

Genthon István, Horváth Boldizsár, Illyés Gyula és felesége, Keresztúry Dezső, Lipták Gáborék, Pataky Dénes, a kiállítás rendezője, Tompa Kálmán stb., stb. Nem telt el öt hét, a 71 éves művész visszaadta testét az anyaföldnek. A kérlelhetetlen halál csak annyi időt engedélyezett neki, hogy lássa kiállítása meglepő sikerét, s érezze a hozzáértők valóban szívből jövő csodálatát. Ezekben a nehéz időkben a művész felesége, a kedves és szerény Jean az ő finom asszonyi türelmével ott állott a beteg festő mellett, aki éppen betegsége miatt akarvaakaratlanul is időnként bizony erős próbára tette közvetlen környezetét. Jean nemcsak a Biológiai Intézetben látta el fordítói munkakörét, külön munkát is vállalt, hogy amennyire lehet, anyagilag is biztosítsa férje számára az alkotás nélkülözhetetlen anyagi feltételeit. Amikor Vass Elemér pályáját végigtekintjük, s róla a végső számadást elkészítjük, úgy hisszük, nemcsak az ő művészi és emberi értékei előtt kell tisztelettel megállanunk, hanem ama idegenből jött asszony előtt is, akinek lelki, szellemi s anyagi támasza nélkül Vass Elemér legutolsó s egyben legértékesebb korszaka alighanem hiányozna a művészettörténet lapjairól. Az ő helytállásának is köszönhető, hogy abban a csöppnyi szobában a hazai és az egyetemes kultúra adhatott találkozót egymásnak. Ki tudná felsorolni, hányan fordultak meg Vass Eleméréknél, akikben élt az érdeklődés a kultúra alkotói iránt. Ahogy Illyés Gyula mondotta a művész emléktábláját leleplező beszédében: „Az a szerény kis szoba ott esztendőkig a magyar szellemi élet egyik legmeghittebb fészkévé emelkedett. Nem volt jelentékeny és jószándékú magyar művész, de külföldi sem, aki erre haladtában nem állt volna meg, s nem kapott volna egy félórai lélek-magaslati levegőt."

3 7. Gyümölcsös csendélet tányérral. 7. Obst-Stilleben mit Tellern. 7. Nature morte aux fruits sur assiette. 7. Натюрморт с фруктами на тарелке. Félreértés ne essék, sohasem éreztük ebben a szobában Párizst úgy, hogy ugyanakkor ne éreztük volna a magyar művészet sajátos hangulatát is. Az ablak előtti tulipános láda nem állt ellentétben a modern képekkel, sőt egymást hitelesítették. Az emberi gesztus, a vendégszeretet előzékenysége, a társalgás tartalma és tónusa, a szoba rendje és oldottsága, a dohányos doboz, az üvegekben csillogó italok, a képkeretek egyszerűsége, és szervírozása mindannak, ami a társas együttlét ünnepi perceihez tartozott, a legmagasabb és legegyetemesebb szellemi színvonalat tükrözte. Mindabból, ami Vass Elemér egyéniségéhez tartozott, a lelki előkelőség, az emberi szolidaritás és a művészi szépség sugárzott. II. Amikor — az 1920-as évektől kezdve — Vass Elemér művészete kibontakozott, ugyanazt festette, mint élete utolsó évtizedében: virágcsendéleteket, enteriőröket, tájakat s portrékat. Csak a fiatalság lendületével nagyobb termékenységgel, azonban a színeknek nem azzal a hőfokával, s a színérzékenységnek nem azzal a raffinait finomságával, ami az élet alkonyán beért ragyogó termést jellemzi. Az 1920—1930 közötti festészete „problémátlan", már ami a tematikát és a manírt illeti, de annál problematikusabb a záróakkord magas színvonalához képest. Tájképeit látva a nagybányai festészet hagyományaival találkozunk, a második vonal rangos képviselőjével, képein, főleg a tájképeken, a zöldek uralkodó befolyásával. Ez első korszak összképének megrajzolása nem könnyű feladat: képei nemcsak szétszóródtak, hanem nagy számban el is pusztultak. Az 1920-as évek polgári társadalma megriadva a forradalmi és ellenforradalmi eseményektől, nyugalom után vágyott, a maga „rendjére" áhítozott, s otthona falain nem háborús képeket, nem csavargókat, szegény embereket, nem is munkát és munkásokat ábrázoló képeket óhajtott látni. Ezeknek a köröknek hogyne vált volna kedvenc festőjévé a szó régi, de nem éppen rossz értelmében vett úri embernek, sőt gáláns lovagnak született Vass Elemér, aki a legelőkelőbb kaszinók szintjén élte Európa-szerte nagyvilági életét. Egyrészt művészi képessége, s a termelékenységet biztosító rutin, másrészt a jómódú polgári társadalommal való széleskörű s intim kapcsolatai biztosították számára nemcsak a munka lehetőségét, hanem a „piacot" is. Egy évtizeden keresztül jóformán nem is tett mást, mint szolgálta ennek a társadalomnak az ízlését, amely azért jól meg is fizette, hisz bizonyos szempontból valóban magát ünnepelte a festőben és festészetében. Ez a helyzet megkönnyíthette neki az érvényesülést, de nem biztosíthatott volna neki előkelő rangot a kor festőművészetében, ha végül szembe nem fordult volna vele azzal, hogy mélyebb képességeit felszínre engedi. A fordulatra vezető eszmélkedés 1930 körül indult meg, s ennek látható következményeit szemlélhették az 1937-es kiállításon azok, akik a művész útját kritikusi szemmel figyelték. Művészi önkínzásról az 1930-al meginduló új korszakot megelőzően nem lehet beszélni. Az egyéniség378