A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben

2. Kapcsolt nyílás háromkaréjos lezárásának darabja (85. sz.). 2. Fragment des dreibogigen Abschlusses von einer gekoppelten Öffnung (85). 2. Pièce de la pierre de clef trilobée d'une baie jumelée (№ 85.). 2. Часть трилопастного перекрытия проема (85). talán nem ismerünk. A fenti ellentmondás tehát ilyen elemek létét bizonyítja; a kérdés csupán az, hogy konkrétan miféle építészeti tagozatokról van szó. A kérdés — attól függően, hogy az oldalsó lezáráshoz csatlakozó falazatot hogyan képzeljük el — kétféleképpen oldható meg. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az oldalsó lezárás homloksíkjához azonos síkban csatlakozott egy törtkő falazat felülete, akkor szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy az ívek fölötti kváderfalsík és a törtkő falazat között valamilyen elválasztó tagozat húzódott. Ez pedig — akármilyen formában próbáljuk is a színes kváderfalszövetet lehatárolni — mindenképpen fedőlemez, illetve vállpárkány feltételezéséhez vezet. Mint erre már utaltunk, a vállpárkány jelenléte az adott rendszerben elvileg lehetséges, ezért nem árt, ha ezzel a lehetőséggel alaposabban is foglalkozunk. Mindenekelőtt azt kell megemlítenünk, hogy a vállpárkány a nyílások egységes keretrendszerét megszakítaná, bár korántsem szüntetné meg. Ez esetben az éltagozás a váll alatt és felett egyaránt megszakadt, illetve lezárult volna (hasonló megoldásra számos példát találhatunk későromán kapuzatainkon), az architektonikus felépítésnek megfelelő szakaszokra osztva a bélletet. Ilyen megoldás mellett természetesen a 86. és 88. számú kövek az oldalbéllet alján és tetején egyaránt elképzelhetők lennének. A vállpárkány feltételezése azonban önmagában véve nem oldja meg a problémákat. Bár a különböző technikájú falazatok ezzel elhatárolódnának egymástól, viszonyuk továbbra is disszonáns maradna: a törtkő falazat kerülne alulra, a színes kváderfal felülre. Eltekintve attól, hogy az így adódó rendszerben a formailag döntő határ a vállvonal lenne, aminek valószínűtlenségéről már szóltunk, a két technika ilyen kapcsolatban — amennyire ez az általam ismert emlékanyag alapján megállapítható — nem fordul elő a románkori építészetben. Bár ezt a disszonanciát bizonyos fokig korlátozni lehetne azzal a feltételezéssel, hogy a párkány feletti színes kváderfalsík csupán egy lehatárolt — félköríves, vagy szögletes — mezőn belül jelentkezett, még így sem jutnánk egyértelműen elfogadható megoldáshoz. Egy ilyen mező keretelését ugyanis nehezen tudnánk másképp elgondolni, mint plasztikusan kiemelkedő tagozat formájában, ebben az esetben viszont — ha ragaszkodunk ahhoz a kiinduláshoz, hogy az oldalbéllet melletti falazat vastagsága 58 cm volt, tehát nem vastagabb az oldalbélletnél — szükségképpen arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy a vállpárkány felett a falazat vastagsága — ha csak kis mértékben is — nagyobb volt, mint a párkány vonal alatt. Úgy véljük, hogy nem érdemes bizonygatni egy ilyen konstrukció csekély valószínűségét. Emellett a vállvonal elválasztó szerepe így is megmaradna: a nyílás záradéka és a színes kváderfalsík külön egységgé válnék, amelynek határait a vállvonal és a keretelő tagozat adná. Ezt az egységet a vállpárkány alatti résszel csak a bélletsík és éltagozása kapcsolná^ össze, amelyet azonban a párkány szintén megosztana, így egy formailag rendkívül kiegyensúlyozatlan rendszer jönne létre, amelynek leginkább ellentmondó vonása abban állna, hogy a párkány feletti részen az éltagozás és bélletsík egy nagyobb, a törtkő falazat felületétől határozottan elkülönített egység része lenne, viszont ugyanez a tagozás a párkány alatt közvetlenül összefüggne a törtkő falazattal. Az elmondottak alapján akarva-akaratlanul le kell vonnunk egy következtetést: azt, hogy faragványainkat csak abban az esetben tudjuk egészében véve elfogadható együttesbe illeszteni, ha feltételezzük egy olyan külső keretrendszer létezését, amely a színes kváderfalazatot és a nyílást keretelő tagozat homloksíkjának vállvonal alatti részét egyaránt lehatárolja, és ugyanakkor nem von maga után olyan megoldást, amely a bélletsík és az éltagozás kezelésében megnyilvánuló egységet megbontaná. Ezzel gyakorlatilag eljutottunk a hiányzó részek rekonstrukciójára kínálkozó másik lehetőséghez; ahhoz, hogy az oldalbélletet alkotó kövek szabálytalanul végződő homloksíkja nem folytatódott falsíkban, hanem részben takarta azt egy plasztikusan kiemelkedő tagozat, amely a kövek síkjából meghatározott sávot hagyott szabadon. E sáv szélességére nézve önként adódik a feltételezés, hogy itt tulajdonképpen a háromkaréjos záradék világos színű keretsávjának függőleges irányú folytatásáról van szó. Erre nemcsak logikai alapon következtethetünk: a 47. számú kő formátuma, úgy látszik, éppen ennek köszönhető. Ezen a feltűnően lapos, álló formátumú kövön az éltagozáshoz egy szélesebb és egy keskenyebb oldallap csatlakozik ; az utóbbi irányában a kő teljes vastagsága — mint említettük — nagyjából megfelel az ívindításos kövek elváló szárain lemérhető keretsáv-vastagságnak. Bár a 86. számú kő, amelynek vastagsága a bélletsík irányában 38,5 cm, azt bizonyítja, hogy hasonlóan lapos (19,5 cm vastag) kövek keskenyebb oldala a bélletsíkban is elhelyezkedhetett, esetünkben a méretegyezés mégsem tekinthető véletlennek, mert a 47. számon mindkét oldallap faragott felületben végződik. Ez pedig arra vall, hogy a kő széle a külső síkban is kváderfalhoz, vagy függőleges síkú, kiemelkedő tagozathoz csatlakozott. Mint láttuk, esetünkben csak az utóbbiról lehet szó, és arról is csak olymódon, hogy a kő keskenyebb oldala került a külső síkba. A 88. számú kövön ugyanis a két homloksík faragott felületeinek szélessége nem mindig éri el a 47. sz. szélesebb oldallapjának méretét (33 cm), e felületek szabálytalan végződéseit pedig— elgondolásunk szerint — a feltételezett tagozatnak takarnia kellett. A 47. számú kő sajátságos formátuma ezek szerint azzal magyarázható, hogy olyan helyre készült, ahol a függőlegesen lefutó keretsávot kísérő, kiugró tagozat egyik köve mélyen be volt kötve a falba, és így a nyílás bélletsíkját és éltagozását alkotó kő ezen a ponton eleve nem lehetett vastagabb, mint a keretsáv szélessége. Az elmondottak alapján igen valószínűnek látszik, hogy nem csupán a bélletsík és az éltagozás volt egységes kiképzésű, hanem az a keskeny sáv is, amely a háromkaréjos záradék magasságában az éltagozást kívülről kísérte. Nyílásainkat tehát a fenti három elemből álló, végig azonos ki165