A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Tóth Sándor: XIII. századi építőműhely Veszprémben

XIII. századi építőműhely Veszprémben (A Bakonyi Múzeum kőtárának ismertetése III.) A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványairól szóló dolgozatomban

1 a későromán emlékanyag kérdését csak futólag érintettem. Ennek két oka volt : egyrészt az, hogy a cikkem megírásához alapul szolgáló faragványos anyagban ez a korszak alig volt képviselve, másrészt pedig az, hogy a várbeli későromán emlékanyag zöme — a Szt. György-kápolna anyaga — éppen publikálás alatt volt,

2 így e kérdésben nem foglalhattam állást. Mint dolgozatomban említettem, az 1907-es átépítés alkalmával a székesegyházból előkerült és ránkmaradt négy későromán faragvány közül három idegen eredetű, és csak egy tartozhatott a székesegyházhoz.

3 Az előbbiek közül kettő kétséget kizáróan a Szt. György-kápolna oszlopfője, a harmadik pedig — bár eredetének kérdésében ma már nem mernék olyan határozottan állást foglalni — egy olyan kőfaragványcsoporthoz tartozik, amelynek jelentősége — újabb leletek révén, — éppen az elmúlt két-három évben növekedett meg. A szóban forgó kő (47. sz.) tehát szerény előhírnöke volt annak a tekintélyessé terebélyesedett csoportnak, amelynek vizsgálatát az alábbiakban célul tűztem ki. Célom e feldolgozással elsősorban az, hogy a faragványcsoport összefüggéseinek részletes elemzésével pótoljam azokat a hiányokat, amelyek e tekintetben a két említett munkában mutatkoznak, és ezzel hozzájáruljak a veszprémi későromán építőtevékenység reálisabb megítéléséhez.

4 Mindenekelőtt faragványaink formai-szerkezeti összefüggéseit szükséges tisztáznunk. Ehhez a legcélszerűbb két, méretére és kiképzésére nézve csaknem azonos köböl kiindulni: ezek kétségtelenül a csoport legjellegzetesebb tagjai (46. a, 85. sz.; 1—2. kép). Mindkettő közös felfekvési felületből kiinduló és szétágazó, kettős ívinditást képez. Az ívek összetett vonalúak : a köveinken látható részük a háromkaréjos motívum oldalsó eleméből és középső ívének kb 1/4-éből áll. A felfekvési felület a kő széltében elnyúló, téglalapalakú ; ennek megfelelően a hozzá kétfelől csatlakozó bélletsíkoknál is a szélességi kiterjedés dominál. A különleges ívmegoldás mellett a faragványok jellegzetes megjelenési formája abból adódik, hogy az ívek hátát is kifaragták, és így ezek nem csupán egy-egy felületben jelentkeznek, hanem három dimenzióban; mintha széles, vaskos hevederek nyúlnának felfelé (1. kép). Ez a hatás különösen erős akkor, ha köveink illesztési felületeit szemléljük, amelyek e „hevederek" keresztmetszetét nyújtják. Az elmondottakból következik, hogy az ívek homloknézete sávszerű hatást kelt; e sávok azonban közös alapból nőnek ki, mert az ívhátak a felfekvési felületnél jóval magasabban találkoznak. Az ívhátak kivételével valamennyi felület gondosan faragott. A homloksíkok és a bélletsík találkozásánál az élek egyszerű tagozásban oldódnak fel, amely két hengertag közötti horonyból áll. A tagozás profilja folytonos vonalú, a pozitív és negatív tagozatok tehát minden törés nélkül, hullámosan mennek át egymásba. A sima felfekvési felület, a kétfelé ágazó ívindítások, továbbá az, hogy a két homloksík egyenrangúan kezelt, a bélletsík pedig teljesen sima, világosan mutatja, hogy valamilyen osztással ellátott, tehát többtagú, szabad (nyílászáró szerkezet nélküli) nyílások maradványaival állunk szemben, amelyek háromkaréjos lezárásúak voltak. A továbbiakban — a csoportunkba tartozó többi kőfaragványnak a fentiekkel összefüggésben történő vizsgálatára támaszkodva — megkíséreljük e nyílástípus hozzávetőleges rekonstrukcióját, majd ennek alapján építészettörténeti értékelését. A kettős ívindításokkal a legszorosabban két jellegzetes alakú falazókő függ össze (46. b—

с sz.), amelyeknek egyegy oldalát igen nagy gonddal faragták simára, míg a többi oldal jóval durvább megmunkálású, és habarcsnyomokkal borított. A két kő pontosan beilleszthető az ívindítások elváló szárai közé (3. kép), és ezzel nemcsak különös alakjuk nyer magyarázatot, hanem a nyílásrendszer egyik igen fontos formai összefüggésére is fény derül. A két ívindításos kő anyaga ugyanis világosszürke, majdnem fehér mészkő, a betéteké viszont vörös homokkő. Ez a színbeli eltérés nem pusztán azért figyelemreméltó, mert a polichromia tényét bizonyítja, hanem azért is, mert értelmezhetővé teszi az ívindításos kövek sajátságos formai megoldását. Ezzel ugyanis világossá válik az, hogy az ívek „hevederszerű" kiképzése — tehát az ívhátak kifaragása — itt nem pusztán technikai fogás, hanem arra szolgál, hogy az ívek egyenletes sávként jelentkező homloknézete önálló formaelemként fejeződjékki. Míg azonban köveink fentebb leírt megoldása ennek az önállósulásnak csupán a lehetőségét foglalja magában, a polichromia említett módon való alkalmazása ezt valóságossá és egyben hangsúlyossá teszi. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy az ívek fölötti falfelület egységesen vörös kövekből állt-e, vagy pedig maga is polichrom (esetleg sávozott) volt; csupán az a lényeges — ez viszont bizonyos —, hogy a vörös homokkő betétek egy nagyobb, öszszefüggő falfelülethez tartoztak, amely közvetlenül a nyílások záradékai felett húzódott. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy a falazat külső és belső síkját a két adott kő alapján egyszerre nem tudjuk magunk elé képzelni, és így fennáll az a lehetőség, hogy a polichromia csak az egyik (külső) síkban jelentkezett; — annak ellenére, hogy az ívindításos kövek kiképzése a külső és a belső nézet egyenrangúságára vall. Csoportunk többi tagja a nyíláskomplexum vállvonal alatti kiképzésének megismeréséhez nyújt támpontot. E vonatkozásban elsőként a 88. számú kőfaragványt kell megemlítenünk. Ez nagyjából kockaalakú tömb, amelynek öt oldalát gondosan megfaragták, egyedül a hatodik maradt nyersen. Az utóbbival szemközti szélesebb oldallapot kétfelől ugyanaz a hullámos profilú éltagozás szegélyezi, amelylyel az ívindításos köveknél már találkoztunk. Az éltagozáshoz mindkét oldalon keskenyebb homloksíkok csatlakoznak, amelyek szabálytalan vonalban végződnek. Maga a tagozás nem fut végig: a saroktól számítva mintegy 15 cm-es szakaszon maga az él válik láthatóvá (4. kép). Sajnos, a kettő közötti átmenetnél a kő erősen sérült, az azonban így is biztosra vehető, hogy a tagozást itt ugyanolyan pajzsmotívum zárta le, amilyet a 46. a. számú kövön láthatunk (1. és 3. kép). E formai megfelelésektől eltekintve, a kő méretei is kétséget kizáróan bizonyítják azt, hogy az ívindításos kövekkel és betétjeikkel azonos építészeti összefüggésbe tartozott : a két homloksík közötti távolság (vagyis a falvastagság) itt 57,5 cm; ugyanez a méret az ívindításos köveken 58 cm. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy ennek a kőnek a tagolása — legalábbis ami a bélletsíkot és az éltagozást illeti — nem egyéb, mint a háromkaréjos lezárás függőleges ii* 163