A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Petánovits Katalin. A vörsi bábtáncoltató betlehem

pírra gyorsan le is jegyzi, hogy a magnetofon felvételig nézze még jól át, nehogy megakadjon. (Ezt egyébként sohasem szokták csinálni.) A kötött szövegben improvizálásnak helye nincs. A szerepeknek és a szövegmondásnak is megvan a maga szabálya. Farkas Vendel — amikor egyszer tőle külön lejegyeztem a szöveget—állandóan figyelmeztetett, „ezt úgy írja, nyújtottan, mintha fázna a pásztor". Vagy „hosszú ível tessék leírni; ezt morgolódva köll mondani : itt zörgetni köll a botot," stb. Ezek kötelező átvételek, és éppen úgy szerves részei a játéknak, mint maga a szöveg. E kötöttségeket a szereplők szabályokként átveszik, és mint meghatározott formai elemet beleillesztik egyébként egyéni színű és ízű előadásukba. Ez volt a próba. Utána jött a valódi játék. Eredetileg ünneplő civil ruhában volt minden résztvevő, vízkereszt lévén, és így is akartak játszani. De végül kiderült, hogy így nem igazi, nem tudnak jelmez nélkül a darab hangulatába beleilleszkedni, s felöltöztek. Maguk mondták, hogy „egészen másképpen gyün a szó is az emberbü". S valóban természetesebben mozogtak, a jelmez feloldotta a merevséget, megadta a kellő hangulatot. Az öltözködésben segítenek egymásnak. A tűzoltóruhára kapcsolják a vállpántot, törlik a port, fordítják ki a bundákat, bundasapkákat, fölteszik egymás fejére a kóchajat, kötik a bajuszt, és a szakállt. A felkészülés délután 5 óra körül történik, télidőben ez már sötétedő este. Csendben indulnak az „Asószer", az alsó faluvég felé, hogy ott megkezdjék a betlehemezést. 1963-ig csak egyetlen este, „szenteste", (december 24) jártak a faluban, éjfélig, helyesebben az éjféli mise kezdetét jelző beharangszóig. Kivételt alkotott, ha a szomszédos falvakba, helységekbe is elmentek. Akkor már karácsony előtt egy héttel, vagy utána, gyalogoltak községről községre. De ez a szokás a 40-es évek derekától megszűnt. 1963 óta nemcsak „szenteste" jártak a faluban, hanem három alkalommal. Érdekükben állt, hogy lehetőleg minden házat meglátogassanak, hiszen a templom renoválására kellett a pénz. Járták a házakat december 24-én éjfélig, utána 25-én és 26-án. A két utóbbi estén azonban csak 10—1/2 H-ig, „mer az emberek ollankó má lefeküsznek. Nem virasztyák az éjféli misét". 1964-ben „szenteste", és 25-én betlehemeztek, 1965ben csak egy este jártak, visszatérve a ,,régi szokás szerint"-hez. „Most má ekészüt a templom, nem köllött annyira a pénz" — mondták. Majd később rátérek, hogy ez a tényező mennyiben befolyásolta a pásztorok álmait. A befolyt pénzösszeg mutatja, hogy eredményes volt a gyűjtés. A betlehem oldalára felírt nevek és számok egyre szaporodtak. Az első évben, 1963-ban 8000 Ft, 1964-ben 5000 Ft, 1965-ben pedig 2000 Ft gyűlt össze. 15.000 Ft-tal járult afalunépe ilyen módon a templom tatarozásához, pedig egyébként is kitett magáért. A betlehemezés a kultikus vonás mellett — akár burkoltabban, akár nyíltabban — adománygyűjtő szokás is. A pásztorok a szolgálót buzdítják, hogy rohanjon a padlásra „penészles ódalasér", vagy azt álmodják, hogy a házigazda pénzt, illetve bort ád, és végül az ének: „nem sajnájja hatossát, máriássát, huszassát". A gyűjtőtevékenység a mi esetünkben még hangsúlyosabb — a betlehem homlokzatán is ott a felszólítás — hiszen elsősorban ez adta a nősemberek vállalkozásának ötletét. Ezen kívül a „régi szokás" ereje is életben tartja ezt a szép karácsonyi játékot. Maguk a szereplők mondták: „Mindenki szivessen adott, amennyi tellett tőle. És vártak bennünket". A másik :„Karácsony este már nagyon várgya mindenki a betlehemeseket. Nem is lenne igazi karácson, ha nem gyünnének. Minket is várnak minden évben". S hogy valóban mennyire várták őket, elmondtak egy esetet. 1965 karáncsonyán csak egy este, a hagyományos szent este jártak, ezért nem tudták a falu összes házát bejárni. „Az idén kimondott jóismerősökhöz mentünk, meg ahun gyerek van. Azok élvezik igazán, tátott szájjá bámunakabetlehemesekre". „Még meg is sértőttek, ahova nem jututtunk el. Egyik ház előtt is elgyüttünk, nem akartunk bemenni, mer nagy beteg vót odabenn. Hát eccer csak gyün ki a Királ (a házigazda), gyün utánnunk, hogy mennyünk őhozzájuk is, mer a beteg nagyon sír, hogy őket ekerütük. Vissza is mentünk, hát nagyon sír szegén asszon, hogy őket ekerütük, má be se akarunk mennyi. Mongyuk, nem akartunk zavarnyi, tuttuk hogy beteg vagy. Azóta meg is hat szegén, mégis jó, hogy utójára jáccotunk neki". Akad a faluban olyan ember is, aki valami oknál fogva, elsősorban fösvénységből, nem engedi be a betlehemeseket. Ezeknél a házaknál a következő években sem jelentkeznek, megjegyzik róluk és megvetik ezért őket. Régen is előfordult ilyen, és most is. Ifi János, a Beköszöntő, meséli: „Mindenhová bementünk, ahun csak égett a lámpa. Akad azér a faluba 2—3 ház, de több nem, akihö nem mentünk be, mer nem illetik meg a Jézuskát. Ronda fukar népek. Tavaelőtt Zsiga Lajos nem engedte be a Jézuskát, hát oda nem is mentünk többet. Pedig jól birgya magát, de aszonta: ő nem ad a templom javittására sémit, köll a pénz. Irigy, fukar ember. Pedig még a párttagokho is elmentünk". Farkas Vendel egy másik esetet mond el, ami még a 40-es években történt, legénykorában. A régi betlehemezésnél úgy 10 óra tájban „már jó hangulatunk volt", és „gorombább álmokat láttak", különösen, ha valakin bosszút akartak állni. Akkoriban történt, hogy bekopogtattak egy házba, de nem kaptak bebocsátást, pedig volt két nagylány is a háznál. Sajnálta a gazda a betlehemeseknek járó kis pénzt. De a lányok kíváncsiak voltak, és átmentek a másik házba betlehemet nézni. A pásztorok jól kifigurázták őket. Farkas Vendel el is mondja az álmokat. Az egyik dadó ezt álmodta: 313