A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

terre főfúta vóna a sipkánkat a hajunk. U ppétünk. Mind afféle tizennyóc éves gyerekek. Hát, mëgin nëm szól sënki se. Aszongya: — Két napi aportorság! Klozetpucullás. Akkor mëg a másik sort büntette. Nëm tudtuk, hogy most mire megy ez, vagy hugyan Na most aztán reggé van. Reggé van, tagbakot fúj­nak. Ibresztőt. Német kommendó alatt vótam. Hát most aztán reggé még ëgy perccé se vót szabad előbb főkényi míg nëm fujt a homista. Reggelit, tagbakot. Na most aztá, főkelünk. Még félig fő se vagyunk őtözve, bakancsot befűznyi, fő nadrágot. Akko má kiabálják : — Kávéér! A kávé még a sajkába forrott is, mikor a szakács beöntötte a kávét a sajkába. Á, még azt mëg se ittuk jól, má akkor kiabálják: — Umhëngën! A mmëg az, hogy főszerényi. A sajkát mëg kimosva, kitömve, még ais főgyün a risztungra. Ugyë, míg fő nëm kétünk, ëggyik is ment a vécére, a másik is ment a vécére. A vëcët se írt rá pucúnyi, a szobát se írt rá kisöpörnyi, kitakarítanyi. Hát megvót a büntetís, mer nëm mesét ë ssë. A szísőnek — azonn a soron vót a cimatórság, — a szísőnek köllött vóna meséni, — mos reggé van, mos tudjuk mëg — nëm mesét. E mmost mëg van büntetve két napi cimator­ságga. Nëm mesétek, most azér gyün ez a sor. Most itt se mesétek, itt mëg az aportorságga van megbün­tetve az a szíső két napra. Na most aztán, aki mesényi tudott, ez a büntetís ë fog ott múnyi. Aki tudott mesényi, annak ë vót a büntetís törűve. Ménné jobbat, ménné helësebbet tudott meséni, ha mingyá hazudott is, akkor is ë vót engedve. Ó, én tudtam nekik meséni, de szerettek is engemet. Szerettek. Szerettek. Hát aztán mikó má megbátorodtunk, még a is elő­fordult hogy kétszer émentünk rëggeliér. Kávéér. Va­lósággá megmondom úgy, amin van. Tuggya, vót ëgy kövér szakács, amint mert avval a kalánnyal, a kávét, mink mëg hát odatettük a sajkát a kotlira, a szakács mëg amin merte — kövír vót, mind ez az ajtó, ijen szilës vót, nagy embër vót, legalább 110—20 kiló. Az a szakács. — Hát aztán vót oany, aki — hamarossan megittuk azt a forró kávét, bizon annyi idő nincsen, hogy kimosni, kitörűgetni, hamarossan a köppen bel­sejivé kitörűtük a sajkát, oda mégëgyszër! Persze a szakácsnak föltűnő vót: este is annyit főz­tek min reggé, mer rëggë sötítbe osztották, és reggé mëg nëm vót ölig. Este mëg maradt mëg ëgy oan, kis körű­bellű oan majnëm fél kotlivä. A mmëg a jóbarátoké vót. Altiszt, ez-az, ijenëké vót ami megmaradt. Azt nëm ám a legínsígnek osztották ki! — Egísz biztos eëk a büdös porosfülüek, van benn oan, aki kétszer gyün. A legtöbb. Hát, az a rohadt kövér szakács, amin odatette a regruta a sajkáját, rátette így a vállára a kézit, az ëggyi­ket, a másik kezivè mëg merte a sajkábo a kávét. Persze nëm vettük észre, a kézibe mëg vót ëgy kis gréta, avval ëggyet így húzott a válláná, ë. Begyelűte mindet. Sötét vót és nëm láttuk. Aztán má gondúták azt, hogy most má a vígé felé vagyunk —... mer villany se vót ott, hanëm ëgy ijjen lámpa, mind a kony­halámpa szokott lënnyi, a másik szakács mëg, mikor má gondúta, hogy hát most má a vígire írünk, akkor odatartotta azt a lámpát. Nëm is gondútunk rá. A mmeg azt világította, ho mmëllik a gyelës. No most aztán, amin tartsa oda a regruta a sajkáját, a mmëg má látta azt, amint a mécs rávilágított, hogy mëg van ëgy kicsint húzva a grétáva; puff! a kalánnya. Gyün a másik, puff! — mëgin oda. Észrevette, hogy én is bűnös vagyok; ama kkapott előttem, ëcrukkujjak onnan? Hátha én is kapok! Mer má én is vótam oda. Egyszerre tisztulás lëtt. — No gyertek! Gyertek ide, porosfülüek! Gyertek ide! — aszongya — akinek még nëm vót kávé! Nëm mer odamenni ë ssë. Mer, ha má ez kapott a kalánnya... Mi csinyájjak? Odamenjek, ne menjek? He ! Hátha mégse. .. Sztá odament mëgin ëgy gyerëk, akar oda belehajúni: —Nekem még nëm vót kávé. Puff a kalánnya annak is! Persze látta, ho ggyelës annak is. Mer a gané, a mmëg má rávilágított a válláro a lámpávó, hogy mëg van gyelűve. Hát ëccërre asztán oszlatás lëtt. Akár ide, akár oda, kibasztak velünk. — Büdös poros fülű bunkók ! Hát kétszer gyünnek, kétszer mennek! Akkor mëg ébántak velünk úgy, tudja, menázskár­tyát osztottak. Győrbe vótam katona, ëccer is törtínt ëggy eset. Az a randa hadnagy minket majdnem úgy ëvëtt mëg elevenen. A Baracskán vótunk kirukkúva gyakorlatozni, gyün arra ëggy embër. Ë kkis csikó vót befogval a kocsiba, ëggy oan éves forma csikó vót. Mëg ëgy jó nagy öreg ló. E mmá tavasz felé vót,... a kocsin nëm vót más, mind ëgy eke mëg ëgy taliga. Aztá ippen minékünk ott a legellőn mëg pihenőnk vót: roszt vót. Beszíget­hettünk, pipáhattunk vagy cigarettázhattunk, ki mit akart, azt csinát. Amin mëgy arra az embër, aszongya ëgy gyerëk annak az embernek: — Hallja bácsi! Kár befogni ezt a kis csikót a ko­csiba. Aszongya arra az embër, amin felül a kocsin: — De még a tizennyóc éves fiamér is kár vót, hogy azt a harctérre vitték. Persze az embër azér mondta azt, látta, hogy min tizennyóc éves az egész százod, és kár vinnyi a harc­293

Next

/
Oldalképek
Tartalom