A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

tok alû, az istállóba. Hát vót neki ëgy kis tehene, mëg ëgy kis nevendíktye, mëg két kis lova vót. Hát, amint kimegyek, mint afféle 11 éves gyerek az istállóba, az apám mëg má ëmënt ki dógoznyi. . ., hát az ëggyik lu úgy rúgott engemet szájon, arcon, a számat kétfelé rúgta, mëgvérzëtt az orromná, szëmëmné, de a szememet nëm rúgta ki. De errű má magamrú nëm tudok, mer ugy vittek be: vírbe vótam. Mikor ott benn főmosdattak, mëg minden, ílletre hoztak, akkor tudom, hogy hugyan is történt az en izëm. Hát az anyám hamarossan — akkó má észhő gyüttem — összenyomta a számat, a főső szám szilit, mer az orrom alatt rúgta kétfelé a számot. Az anyám aztá összenyomta, ëgy kis kockás ruhát mëgzsirzott disznózsírra. Aztá azt rátette, ëgy másik kezskyenyöve mëg bekötötte. Teljes két felé vót rúgva, és az anyám maga szerint mëg is gyógyította. Orvos nekün. Ugy, hogy orvosná nëm is vótunk. Ez őszkor vót, hát bizony mire meg'gyógyút, tavasz felé tudtam menni iskolába. No, most aztán má sokáig nëm is jártam iskolába, mer má kikért víglegessen az én apám onnan, 'sztá ementünk az erdőre. Utóbb má eküdött még szántani is abba a kis fődekbe. Jaj, de akkor nëm úgy vót ám, min most, máma má van, hogy beleakasztom a fődbe az ékít, aztán ëmëgy maga szerint. Vótak egyszerűen a faekík, aztá avval szántottunk. Hát bizony, mindafféle gyerek, hun itt tántorgott, hun i nnyomott el az eke, hun amú nnyomott el az eke. Mer a fődek is — megmondom úgy, ahogy van— küvessek vótak, legnagyobb rísze. Vót bennük kű, amibe megakadt az eke. Eke, taliga fábú vót. Faeke, fatal iga. Szinte a fogas is a vvót. Faeke, fataliga, fafogas A vvót. De az ekének azér vót ám vasbul is valamennyi; például lapos vas is, mëg a kormánydeszka, ez egyszerűen vasbú vót. De az ekének a szarva, gërëndoje, ekének a taligája, rúdja: e mmind fábú vót. De még a kerekek is fábú vótak. Tiszta fábú vót. Vas abba nagyon kevés vót. Ippen oan sin vót a kerekeken, mind most ë kkábosztáshordón van az abrincs. Ebbő vót az eke is, mëg a taliga is. .. .Hát abba a hét hód fődbe is hugyan is gazdálkodott, vagyis hugyann is vótunk? Vetett az én apám, szokott vetnyi búzát, rozsot, árpát, mëg má kísőbben zabot is vetett valamennyit, de nëm sokat. De nëm oan nagyon sok vót a termís, mer a határnak ëggyik fele ugar vót. A másik felit termetük. Ebbe az esztendőbe a határnak ezt a felit termetük, a másik fele ugar vót. A jövő esztendőbe mëg azt a felit termetük a határnak, amëllik az idën ugar vót. . . Mikor hét hód fődnek fele — azt lehet mondanyi — ugar, akkor nëm nagyon sok termíst lehet várni, ugyë igazam van?! No most, ezt a kis termíst hugyann is szoktuk mi elizënyi ? — Hát, bizo, nagyon jól emlíkszek! Ippen úgy, mind a mai napra és erre a percre, amëllikbe most beszíllem ezt az esetet. Hazahoztuk azt a kis gabonát, azt a búzát, mongyuk háromszorra, legföllebb nígyszerre hazahoztuk. Nagy tériket nëm lehetett, mer akkor országút se vót ám. Nëm csak hogy a határba, hanem még Zircre se vót! Mikor hazahoztuk, akkor leraktuk, aztá mikó leraktuk, akko egyszerűen oan gomböjü, mind a sajtár, mind ëgy vizivó vagy mind ëgy kábosztáshordó, oan gömbölüre leterítettük. Ugy, hogy minden kévének a feje befelé át, a tusa mëg kifelé. Ezt úgy értsük, hogy ëgy kábosztáshordónak a körlete... Na most akkor a két kis lovat összekötötte az én apám, ëggyik a másikhol, és aztán ëgy hosszi kötéllé — az a közepibe át, a lovak mëg körbe jártak. Agyásnak mondtuk eztëtet, amibe most a lovakat hajtjuk. Hát én, mind afféle tizenëgytizenkét éves koromba is ezeket a lovakat hajtottam ustorral az ágyáson. U ttiprattuk ki, vagyis ezt nyomtatásnak mondtuk. Nyomtattuk. — No most, mikor kitiprattuk ezt az ágyást, akkor megfordítottuk. A lovakat leállítottuk rúlla, aztá megfordítottuk. A másik felit tiprattuk ki. Gondolni való — mi tagadás benne a ú szarik is mëg huggyozik is. . . akkor csak mondtam: — Idesapám, menjünk le az ágyásrul, mer a . . . Céda vagy a Csillag szarni vagy huggyozni akar. Akkor leátunk az ágyásrul. No most akkor, ki van tipratva az ágyás, vagyis a kis gabona. Akkor szípen favillávé megráztuk, hogy a szëm, ami ki van tiporva, ne maradjon a szómába. Az potyogjgyon le a fődre. A tipratás nëm egyforma vót. Ha száraz vót, akkor — maga-magátul értetődik, — akkor könnyebben kimegy az a gabona, mint hogyha ëgy kicsint szivósasbb, vagy nyersebb. . . Hogyha jó száraz vót még hármat nígyet is kitiprattunk (egy délelőtt). Akkor mázsárú nëm beszítek, csak mírőrü, mëg fërtárú beszítek. Úgy nyomtattuk ki a búzát, az árpát mëg a zabot is. A rozsot mëg pedig székhő vertük, aztá úgy csipűtük ki, mer a mmëg köllött a házra is. — Nëm ijen szék, amjenre mink ülünk, hanem mongyuk, ëgy hakstokk, amin a disznót főbontják. Mer hakstok mëg vót mindënhun. — Csípüllővel is. Nyele is vót meg hadaró is vót. Akkó szípen össze lëtt pucúva... Belemerítettek, aztá fődobták, amennyire csak tudták. A szél mëg pedig, amin fújt, a pojvát kifújta, a szëm mëg lëesëtt. Annyira dobátuk, annyira dobátuk, utóbb má csak a szëm maradt, a pojvát mëg efújta a szél. így aztá mëgtisztút — amennyire, annyira. Gondúni való, nëm oan praktikusan tisztút mëg, de megtisztút. No most aztá. . az idő se egyforma, van rá eset, nagyobb szel fúj, van rá eset, hogy sëmekkora szél se fúj. Akkor mëg köllöt várni, míg nagyobb szél fújt, aztá akkor megpucútuk akkor. 290