A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Veszprém, 1965)

Katona Imre: Egy habán tál Veszprém megyei vonatkozásai

romágú koronából nő ki. A pecsét két oldalán a tálhoz hasonlóan Horváth Miklós teljes neve olvasható. Ez a névvel kombinált cimermegoldás XVII. századi gyűrűspecsétjeinknek jellegzetes sajátossága, melyből, valamint az apró ábrázolási hiányosságokból arra következtethetünk, hogy a tál készítőjének a címerek festésekor nem az eredeti armális, vagy annak másolata állhatott rendelkezésére, hanem csupán a gyűrűspecsétek. Még feltűnőbb a tálon látható Sándor-címer ábrázolása. A címerállat pelikán volta itt is kétségtelen, azonban a pelikán ábrázolásai a családtagok gyűrüspecsétjein, az eredeti címereslevélhez hasonlítva, kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak s így nem egyezik meg a tálon ábrázolt pelikán-alakkal. Az eltéréseket a festő munkájára is viszszavezethetnénk, azonban a tál pelikán ábrázolása és az eredeti közötti eltérés inkább azzal magyarázható, hogy itt sem — ugyanúgy, mint a Hcrváth-címer esetében — az eredeti címereslevél, vagy ennek másolata állott a gelencsér rendelkezésére, hanem valamelyik családtag gyűrűspecsétje. Tehát nem érdektelen a tál készítése szempontjából a család egyes, számbajöhető tagjai gyűrűspecsétjeinek vizsgálata sem. Első pillanatra feltűnik, hogy a tálon levő Sándor-címer pelikánja eltér Sándor Zsuzsa jólismert gyűrüspecsétjének pelikánjától, de eltér a család többi tagjai gyűrűspecsétjeinek pelikánjaitól is (7. kép). Sajnos Palotai Miklósné, Sándor Erzsébet pecsétgyűrűjének nyomata nem maradt fenn s így nem hasonlítható össze a tálon levő pelikánnal, de talán a fennmaradt családi gyűrűspecsétektől való eltérés alapján arra következtethetünk, hogy Sándor Erzsébet mindmáig lappangó gyűrűspecsétjére hasonlít leginkább a tál pelikánalakja. Érdekes, hogy míg a pecsétgyűrűk címerdíszei alig térnek el az armális eredetijétől, a címerpajzs állatalakja szinte minden testvérnél módosul bizonyos fokig. Ezek alapján úgy véljük, hogy a tál Sándor-címere Sándor Erzsébet Palotai Miklósné gyűrüspecsétjéről készülhetett. Ezt az is megerősíti, hogy Sándor Zsuzsanna és a Palotai család között mindvégig fennálló rokoni kapcsolat volt s a családtagok között csak a Palotaiak laktak anabaptistáktól is lakott területen. A nyugat-magyarországi új keresztényekről fennmaradt írásos emlékeken kívül a tálon megfigyelhető máztechnológiai sajátságok is ezt a feltételezést bizonyítják. II. A habán keramikák között számos olyan található, amelyen magyar felirat, vagy családnév van. Ennek alapján sokáig azt tartották, hogy e magyar feliratú, magyar névvel ellátott és magyaros ornamentikával díszített XVII—

XVIII. századi fajanszok magyar gerencsérek, illetve keramikusok készítményei. Az Iparművészeti Múzeum régi leírókartonjain az ilyen edények még magyar mesterek alkotásaiként szerepelnek. Csak később alakul ki az a felfogás, hogy ezek még sem tekinthetők magyar munkának, bár egyrészük feltehetően Magyarországon készült, hanem a hazánkban is megforduló, a vallásuk miatt üldözött újkeresztények, vagy más néven anabaptisták alkotásai, akik előbb Morvaországban majd pedig a Felvidéken telepednek le, ahol már korán virágzó fajanszművességet folytatnak. Később nemcsak a Felvidékein —, Gömör, Hont, Sáros,, Szepes, Liptó és Zólyom megyékben —, tételezik fel virágzó habán fazekasság létezését, hanem a Dunántúlon, Veszprém megyében is. Természetesen itt elsősorban az eredeti habán stílustól már messze elkanyarodó, inkább helyi ízlést tükröző, ún. habán típusú edényekről, elsősorban céhkorsókról van szó. Csak a levéltári kutatások 'kibontakozásával vált ismertté, hogy e habán, vagy újkeresztény népcsoportok Morvaországon és a Felvidéken kívül Magyarországon is megfordultak, sőt egyes helyeken le is telepedtek. Családi levéltárainkban igen gyakran találkozhatunk a habán készítményeken kívül egyes újkeresztény, vagy anabaptista mesterekkel is. A XVI. század 50-es, 60-as éveiben különösen a Nádasdyak nyugat-magyarországi birtokain, Lékán, Keresztúron, Sopronhorpácson és Sárváron bukkannak fel az itt is, ott is előforduló anabaptista mesterektől nem is beszélve.

85 Egy évszázaddal később, a XVII. század 20-as, 30-as éveiben már szinte alig van olyan magyar főnemes, akinek kastélyában ne lenne egy-két habán díszedény, kályha. Megfigyelhető, hogy a habán ok ott foglalkoznak fajanszművességgel, ahol már előttük a középkorban is fejlett agyagipari tevékenység folyt. Ez csak azzal magyarázható, hogy a fajansz készítés az alapanyagul szolgáló agyagon kívül más anyagok, így elsősorban a mázhoz szükséges fémoxidok jelenlétét, vagy közelségét is feltételezi. Nem tudunk arról, hogy Veszprém megye mai területén a XVII—

XVIII. században lettek volna virágzó habán fazekasközpontok. Figyelemre méltóazonban, hogy a mai, vagy a közelmúlt agyagipari központjaihoz közel, így elsősorban a Herend melletti Szentgálon, már a XVII. században 1660-ban találhatók agyagedényeket, illetve kályhákat előállító gerencsérek. A megye másik agyagipari köz-» pontja a XIX. században Pápa volt. Az itt működő kőcserépgyár tevékenységéhez szükséges anyagot Városlődről nyerték. Érdekes, és bizonyára nem tekinthető véletlennek, hogy a Pápához, illetve Városlődhöz közeleső Somlyóvásárhelyen is vannak fazekasok a XVII. század második felében.

86 A megye agyagipari emlékeinek feltárása tehát a XIX. században létesült manufaktúrák, illetve üzemek előtörténetére vet fényt s az agyagművesség évszázados kontinuitásáról tanúskodik. Érthető, hogy a kutatók figyelmét e kontinuitás évek óta foglalkoztatja. Ha mutatható is ki a megye régi és a XIX. századi agyagipari központjai között, főleg írásos forrásokkal bizonyítható folytonosság, teljesen bizonyíthatatlan, hogy ennek az évszázadokig fennmaradó népi fazekasságnak volt-e kapcsolata a habán 121