A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Veszprém, 1965)

Kisvarga Lajos: Sármellék gazdasági fejlődése 1731–1850 között

mint olyanokra, melyekből a későbbiek során bo­nyodalom támadt. A szerződést a szentgyörgyvári plébános készítet­te el három — már fentebb említett — földesúr aláírásával. A szerződés tíz pontja elég jó körül­ményeket biztosított a Sármellékre letelepülő job­bágyak számára. Ezt a tényt a későbbi, gazdasági téren való megizmosodásuk is bizonyítja. A szer­ződésben megjelölt kötelezettségek jóval kevesebb terhet rónak az új Sármellék jobbágyaira, mint amennyi a szomszédos községek jobbágyainak köte­lezettsége, és ugyanakkor sokkal jobb életlehető­ségeket, jogokat biztosít a szerződés számukra. A szerződés évi 3 ft földbér fizetésére kötelezi a jobbágyokat. Enneik ideje: Szent György napja. A földeket, melyeknek termővé tétele sok munkába kerülhetett, tized fizetése fejében adják át a pa­rasztoknak. A gabona összehordása és kicséplése szintén kötelességük, de ezért fizet a földesúr. A szerződés 3. pontja a „hosszufór" (hosszúfuvar) kö­telezettségre utal, amikor azt mondja, hogy a tized gabonának elszállítása „... a hova kívántatik, szol­gálattyok lészen." A sertések makkoltatásáért ti­zedet szednek a földesurak. Ez a kötelezettség nem volt olyan súlyos, mint az első pillanatban látszik, ha meggondoljuk — és ezt a későbbi adóösszeírások is bizonyítják —, hogy a jobbágyok sohasem val­lották be pontosan sertésállományukat. Érdekes, hogy a conscriptiokban minden jobbágycsaládnak csak egy disznójáról esik szó. Ezek a képtelenül kis számok nem tükrözik a valóságot. Az akkori nagy cserfaerdők és tölgyesek igen sok sertés eltartását biztosították. Gondoljunk csak a Cseraljai dűlőre vagy a cseli (cseri) keresztre, amelyek a Tüskevár utcanévvel együtt a faluig benyúló nagy erdők egy­kori léte mellett tanúskodnak. A sertéstenyésztés komoly jövedelmi forrás volt a sármelléki jobbá­gyoknak, ugyanígy a szarvasimarhatenyésztés is. Jövedelmi forrást jelentett a község, de egyben a földesurak számára is a bor kimérése és a mészár­szék megnyitása. Igen nagy jelentőségű a halászás, csikászás és rá­kászás megengedése. A hal, a rák és a csík abban az időben igen fontos népeledel vidékünkön. És amint látjuk, semmiféle korlátozás nincs a vizek használatában, hiszen a Kisbalaton és Zala vizén egyaránt halászhatnak és rákászhatnak. A feltétel csupán annyi, hogy csütörtökön a földesurak részére halásszanak, vagyis biztosítsák pénteki napokon a halat a földesúri asztalokra. Ez a kötelezettség nem súlyos, és' általában a többiek sem azok. Abban az időben oly bősége volt a halnak, hogy könnyűszer­rel teljesíthették halászati kötelezettségeiket. Itt a földesurakat sem vezérli még az üzleti szempont. A majorsági gazdálkodásra gondolnak a földes­urak, amikor a szerződés 8. pontját így fogalmazzák meg: „Ezen jószágnak határán magunk részére mi­kor kívántató lészen egy-egy darab gabona földet és egy darab kaszálót reserváltunk." Jellemző, hogy nem határozza meg a szerződés a földesurak részére visszatartandó földek és rétek nagyságát, mert így kevésbé érvényesülhettek volna a földesurak későbbi földelrabló, majorságaikat ki­bővítő kísérletei a jobbágyok rovására. Így azonban éppen a szerződésre hivatkozva foszthatták meg jobbágyaikat földjeiktől, ha arra a földesuraknak megjött az étvágya. A követség, levelezés és a vadászás is jobbágyi kötelezettség. E kötelezettségek nem jelenthettek komoly terhet a közösségre, hiszen a levelezés és a követségbe való menés csak egy-egy embert vett igénybe, azt is csak alkalomszerűen, miiként a va­dászás, bár az utóbbihoz több emberre volt szükség. Végül a 10. pontban a jobbágyok szabad költözkö­déséről intézkedik a szerződés. A tehermentes, min­den kötelezettségének elegettevő jobbágy szabadon költözködhe tik. Sármellék község szerződéses jobbágyai 1731-ben új és küzdelmes, de ugyanakkor reményekben gaz­dag életet kezdenek azon a földön, mely közel két évszázadon át szinte teljesen lakatlan volt. Egy 175C-es oklevél szerint, melyet alább csak­nem teljes egészében közlök, a mi parasztjaink ne­gyedtelkesek csupán, vagyis 5—6 hold földet kap­nak (általában!) földesuraiktól jobbágy te lekként a házhelyeken, réteken és a kerti földeken kívül. A földek természetesen nem kh-ban értendők, hanem annak kb. a felét kitevő 3 pozsonyi mérős holdak­ban. A földekhez tartozó rétek nagyságát „szekér széna szám" mérik. Egy-egy jobbágy gazdaságához általában 4—5 szekér szénát adó rét tartozott. A kb. 4000—5000 négyszögölet kitevő jobbágyte­lek nem nagy. Egy nagyobb család (8—10 fő) eltar­tására nem elég még a mai termelési viszonyok mellett sem. Természetesen az 1730—50-es években még kevésbé biztosította egy-egy jobbágy-család megélhetését, ha mindenből még a földesúri járan­dóságokat, vagyis a jobbágyszolgáltatásokat is le­számítjuk. — Egy jobbágycsalád jövedelmét, lét­fenntartását azonban nemcsak a jobbágytelek biz­tosította. Nálunk igen sokféle megélhetési lehető­ség volt a XVIII. században is. A halászást-vadá­44

Next

/
Oldalképek
Tartalom