Veszprém a török korban (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9. 1998)

Hegyi Klára: Veszprém török őrségei

menyekben valóban dús évében, 1593/94-ben a királyi haderő fő ereje északon támadott. Divény és Fülek után sorra visszavette a nógrádi várakat, majd Vácot és Esztergomot is. Ezzel romba döntötte a Buda köré vont védőgyűrű északi karéját, amit 1596-ban Hatvan felperzselésével tetézett. Budát észak felé immár semmi nem védte. A török hadvezetés a kritikus helyzet ellenére ezen a szakaszon évekig védelemre rendezkedett be, ellentámadásra nem fecsérelt sok energiát. Amíg a királyi haderő északon szorongatta, a hajdani nagyszulejmáni koncepció jegyében teljes erejét az Észak-Dunántúl megszerzésére fordította, az osztrák tartományok felé tört előre. Első áldozatai Veszprém és Palota voltak, majd Tata, Győr, Szentmárton (Pannonhalma), Pápa, Vázsony, Csesznek és Tihany került sorra. E hadmüveletek a török határvárak vonalát vagy nyolcvan kilométerrel nyugatra tolták, katonailag is bekebelezték azt a Rábáig húzódó területet, amelyet az 1560-as évek óta adóztattak a szpáhik. Másodlagos eredményként átmenetileg a törökök lettek a Balaton urai. A tó északi partján Tihanyban, a délin Bolondvárban (a mai Balatonszemesen) és Fokán (Siófokon) állomásoztak olyan összetételű őrségek, amelyeknek nagyobb részét a hajókon is szolgáló gyalogos alakulatok tették ki. Az új, nyugatra tolt védelmi vonalba nagyszámú védő került. A legnagyobb vár, Győr őrségéről csak részadatok maradtak fenn. Egy több részből összeállított, keltezetlen, 1593-1595 közé datálható zsoldlistában

4 szerepel viszont Veszprém 296, Palota 539, Tata 192, Vázsony 51 és Tihany 305 fős őrsége: ebbe az öt várba tehát a hadvezetés összesen 1383 védőt ültetett. Nem csoda, hogy ilyen támogatással Fehérvár katonasága (amely 1543-ban 3095 fővel indult

5 és még 1591-ben is 1273 főt számlált

6

) a felére zuhant, még 1613-ban is csak 506 katonából állt.

7 A tizenötéves háború feldolgozásában még sok a tennivaló, még sem részletekig pontos eseménytörténete nem állt össze, sem a szembenálló felek koncepciója, stratégiája nem világos. Nem kapott különösebb hangsúlyt az sem, hogy a törökök Szulejmán szultán bécsi kudarcait feledve most is mániákusan a főellenség, a Habsburgok örökös tartományait vették célba. A mánia beteljesítéséhez soha, még Bécs ostromainak idején sem álltak olyan közel, mint most: az Északi-Dunántúl összes magyar végvára a kezükben volt.

8 Ebből persze nem következett, a szembenálló erők kiegyenlítődése miatt nem is következhetett Ausztria végveszélye; a helyzet ahhoz azonban éppen elég súlyos volt, hogy a bécsi hadvezetést ellentámadásra ösztönözze. Ezzel telt el 1597 és 1598. A tö33