Veszprém kora középkori emlékei (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 5. 1994)

Lovag Zsuzsa: A Veszprémi Múzeum vaskeresztje

ródtak. Aljához minden bizonnyal egy nyéltüske csatlakozott, bár ezt ugyancsak nem a törésfelületből, csupán az analógiákra támaszkodva állíthatjuk. A legépebben megmaradt alsó szárvégződés sem ad elég támpontot annak eldöntésére, hogy a hasonló kereszteken rendszeresen előforduló kerek lemezkék, gömbök vagy csepp alakú díszek csatlakoztak-e a szárak sarkaihoz. Rajzban történt, megközelítően arányos kiegészítéssel a kereszt magassága a mai 18 cm helyett kb. 24-25 cm lehetett. A kereszt előoldalát díszítették, ráforrasztott, kb. 1 mm vastag gyöngyözött rézhuzallal, ami egykor valószínűleg aranyozva volt. A szárak találkozásánál a gyöngydrótot háromszor körbetekerve 25-28 mm átmérőjű kört formáltak, alatta egy szálból hajlított kisebb karika van, ez alatt pedig kb. 30 mm hosszú cseppforma. Ennek huzalából csak kis darabka van meg, de a forrasztóanyag maradványai kirajzolják a formáját. Hasonlóan csak nyomokban van meg az alsó szár végén egy 20 mm átmérőjű, egy szálból felforrasztott, kör alakú díszítés. A kereszt közepén lévő hármas huzalkörről biztosan megállapítható, hogy nem kőfoglalat volt. A hátoldal díszítetlen. A kereszt formája egyértelműen a legkorábbi ábrázolástípushoz tartozik, a keresztnek, mint győzelmi jelnek a megjelenítéséhez. Sugárszerűen széttartó, kiszélesedő szárai azt a fényjelet érzékeltetik, amely Nagy Konstantinnakjelent meg a milviusi hídnál folytatott csata (312) előtt, a „hoc signo vinces" szózat kíséretében. Drágakövekkel - ugyancsak a sugárzó fényt érzékeltetendő - kirakott változatának őstípusa az I. Theodosius (379-395) által Konstantinápolyban felállíttatott monumentális kereszt, amelynek sarkain - zarándok szemtanúk szerint - alma formájú gömbök voltak. A Golgotán 440 körül hasonló ékköves keresztet állíttatott II. Theodosius, valószínűleg ezek képét őrzik a római Santa Pudenziana (5. sz. első fele) és a ravennai San Apollinare in Classe (549) apszismozaikjainak nagy, ékköves keresztábrázolásai. Maga a kiszélesedő szárú keresztforma mindvégig jellemző típusa maradt a bizánci művészetnek, mind az ábrázolásokon (kő- és elefántcsont faragványokon, mozaikon, falfestményeken, ötvöstárgyakon), mind az önálló keresztek alakjában. Győzelmi jelre utaló formáját megőrzi akkor is, amikor - a 6. századtól kezdődően - megjelenik rajta a Megváltó kezdetben élő, majd a képrombolás idejétől többnyire holt ábrázolása. A csak forrásadatokból ismert monumentális ékköves keresztek és az ékszer jellegű, számos példányban ránk marad mellkeresztek mellett a drágaköves kézi vagy oltárkeresztek létét elsősorban ábrázolások bizonyítják. 65