Gizella és kora (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. 1993)

Egon Boschof (Passau): A bajor-magyar kapcsolatok Gizella korában

nem valósítható meg tartós megoldás, mely a birodalom túlsúlyát biztosította volna. Az idó Andrásnak dolgozott, mert a császár belpolitikai vonalon is nehézségekbe keveredett. Salier magyarországi politikája egyre inkább ellenérzést váltott ki a bajor nemességben. Már 1051-ben az osztrák őrgróf Adalbert különbékét kötött Andrással. Az 1052-es sikertelen hadjárat után nyílt törésre került sor III. Henrik és Konrád bajor fejedelem között. 1053 áprilisában Konrádot a merseburgi országgyűlésen leváltották. Bajorországot a császár egymásután fiainak, Henriknek és Konrádnak, végül pedig feleségének Ágnesnek juttatta. Az efölötti felháborodás és az a tény, hogy Konrád szembeszegült a regensburgi Gebhardtal és hogy végül a leváltott fejedelem András királyhoz menekült, hozzájárult ahhoz, hogy a bajor herceg és a császár között mélyreható véleménykülönbségek alakuljanak ki a Magyarországgal szembeni politikát illetően. Ezenközben Konrád valószínűleg támaszra lelt a törzsi nemesség jelentős részében és végül III. Welf karintiai fejedelem, sőt a regensburgi Gebhard is - nyilvánvalóan személyes okoknál fogva csatlakozott hozzá. Minden amellett szólt, hogy a Konrád és Welf fejedelmeket támogató bajor nemesi frakció a Magyarországgal való kiegyezésre törekedett, miközben a császár ragaszkodott a maga koncepciójához, vagyis a szomszédos királyság feletti hűbéri jogához. E téren már nem voltak összeegyeztethetők a törzsi érdekek és a központi hatalom politikája. A lázadók Henrik megdöntését és meggyilkolását tervezték: a főkolomposok, Konrád és Welf 1051-ben bekövetkezett hirtelen halála megkímélte a birodalmat a további viszálykodástól. Amikor aztán a következő évben a császár is elhalálozott, megvalósítható volt a békekötés. Erre 1058 szeptemberében került sor March mellett, amit aztán megpecsételtek Salamon magyar trónörökösnek Judittal, IV. Henrik testvérével kötött házasságával. A körülmények és a szerződés tartalma arra enged következtetni, hogy a birodalmi kormány Andrást egyenjogú partnerként ismerte el; már szó sem volt Magyarországnak a birodalomtól való bárminemű függéséről és az ezt követő évtizedekben újonnan fellángoló harcok bizonyították, hogy ez a döntés végleges volt. A királyi özvegyről Gizelláról, ezekben az években zajló viszálykodások kapcsán már nem esik szó. Valószínű, hogy a politikai életben már semmiféle szerepet sem játszott. Ha arra gondolunk, hogy az 1046-os magyar felkelés nemzeti aspektusa mellett keresztényellenes aspektusa is volt, úgy feltételezhető, hogy a felkelők gyűlölete az egykori uralkodónő ellen irányult, akinek a nevéhez és tevékenységéhez Magyarország kereszténnyé válása szorosan kapcsolódott. Valószínűleg Bajorországba tért vissza: Passau és Niedernburg apátsága voltak utolsó menedékhelyei. Hogy ehhez a kutatók még mit tudnak hozzáfűzni, szorosan összefügg Gizellának a niedernburgi templomban fellelt állítólagos sírjának problematikájával. 36