Gizella és kora (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. 1993)

Solymosi László: Szent István király társadalma

hetett (II/9.tc), elhagyhatta urát és mással új kapcsolatot köthetett (I/23.tc). A társadalmat átható személyi függőség mellett intézményi kötelék is létezett. Az egész országot behálózó királyi birtokállomány számos várszervezetre és udvarszervezetre tagolódott. Az előbbi alapvetően katonai, az utóbbi pedig termelői feladatot látott el. Az egyikbe a várnép (cívis), míg a másokba az udvarnok-réteg tartozott (1/8., 11/16., 21.tc). A társadalomban értéke volt a szabadságnak: „Istenhez méltó, és az embereknek igen jó, ha minden egyes ember szabadságban éli le életét". A törvényhozás ezért tiltotta, hogy ispánok vagy katonák szabad embert szolgaságban tartsanak vagy szolgaságra vessenek, s ha ez valakivel mégis megtörtént, királyi ítélettel visszanyerhette eredeti állapotát (I/22.tc). De a szabadságot törvényesen is el lehetett veszíteni. A szabad ember három esetben tette kockára szabadságát: ha lopott (II/7.tc), ha más szolgálólányával harmadszor is paráználkodott, vagy ha más szolgálólányát ura tudtával feleségül vette (I/28-29.tc). Míg az első két esetben büntetésből elveszett szabadságát pénzen megválthatta, addig a harmadik esetben erre nem volt módja, mert választása következtében - mintegy vállalásból - örökös szolga (perpetuus servus) lett. Ezzel elkerülték, hogy az utód jogállása és az úr tulajdonjoga vitatható legyen, hiszen a gyermek jogilag azonos állapotú személyek kapcsolatából származott. A törvényhozók a szabadság védelmében, de a szolgálólány (ancilla) ura érdekében is érzékeltették, hogy a szabad ember és más szolgálólánya közti viszony bármilyen formája vagy összeegyeztethetetlen a szabadsággal, vagy legalább méltatlan hozzá. A szabadságot büntetésből vagy vállalásból elveszíteni, de könyörületből, jutalomból elnyerni is lehetett. A törvényhozás a szabadság, mint rendkívül fontos társadalmi érték megbecsülésére, a társadalom számára előnyös magatartásformák vállalására ösztönzött. Elvesztésének kilátásba helyezése elrettentett, visszatartott bizonyos tettek elkövetésétől, elnyerésének lehetősége pedig jobb munkára, a felszabadítás kiérdemlésére sarkallt. A szolgákat könyörületből vagy más okból meghatározott ünnepélyes aktus keretében, tanúk jelenlétében, a király vagy az előkelők előtt (ante regem vei maiores natu et dinitate) lehetett felszabadítani (1/18., 21., II/5.tc). A szolgafelszabadítás formája meglehetősen artikulátlan volt, minden felszabadított szolga egyféle szabadságot kapott, a született szabad szabadságát nyerte el. Az aktus visszavonhatatlan volt, akkor is érvényesnek tekintették, ha valaki más szolgáját ura tudta nélkül szabadította fel. A felszabadítás révén a szolga a „nép" (gens) tagja lett, hiszen azt kizárólag a szabadok alkották (I/20.tc). A hazai társadalmi viszonyoknak megfelelően a Szent István-kori törvényhozás a nyugat-európai forrásokból jól ismert sokféle, de végső fokon két alapformára: teljes vagy részleges változatra redukálható szolgafelszabadítások közül csak a teljes szabadságot adó formát alkalmazta. A felsza11