Sebestyén Gyula emlékére (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 1. 1989-1991)

S. Lackovits Emőke: Sebestyén Gyula 1864–1946

cigányság által megőrzött archaikus magyar népballadák is. Mindezek újabb állomásai a balladakutatásnak. Érdeklődése és vizsgálata a néphit, népszokások és népköltészet teljes területére kiterjedt. Vizsgálódásai során felfigyelt a népi kultúra jelenségeinek a történeti adatokkal való összefüggésére. Ez késztette a váradi tüzesvaspróba lajstromok (1208—1235) tanulmányozására. Rendkívül fontosnak tartotta az elemzésben az etnikai szempontokat, amely jegyek megállapítása szerint a szójátékokban a legszembetűnőbbek. Figyelemreméltó a téli és tavaszi népszokások vizsgálata, amelyben nemcsak az eredet kérdéséig jutott el, hanem vázolta a kopás, keveredés és pusztulás folyamatát is. Munkássága során különös figyelmet fordított mindvégig az összehasonlító vizsgálatokra, az interetnikus kapcsolatok feltárására, hangsúlyozva a tematikus kutatások fontosságát. Diószegi Vilmos megállapítása szerint SEBESTYÉN GYULA ugyanazt végezte el a folklórkutatás terén, mint JANKÓ JÁNOS az anyagi kultúra kutatásában. Amikor megállapítjuk, hogy Sebestyén Gyula ízig-vérig folklorista volt, nem szabad megfeledkeznünk a tárgyi néprajzi emlékek összegyűjtésében kifejtett munkájáról sem. A század elején még élő viseletek összegyűjtése céljából felkereste a veszprémi, pápai és Pápa környéki vásárokat. Ő volt az, aki Győrszabadhegyről egy Luca széket szerzett a mai Néprajzi Múzeumnak a meglévő váli mellé. De a társadalomnéprajzi vizsgálat sem volt idegen számára. A néprajztudomány bármely területén tevékenykedve a néprajzkutatás elsődleges és legfontosabb feladatának a terepmunkát tartotta. A helyszíni néprajzi gyűjtések legfőbb támogatója volt. Segítségét élvezték: Szinte Gábor, Garay Ákos, Bartucz Lajos, Györffy István, Mészáros Gyula de Bartók Béla és Kodály Zoltán is. Támogatásával indulhatott kutató útjára Princz Gyula, Báthory Ferenc, Barátosi Balogh Benedek. 1898—1918-ig az Ethnographia társ- majd önálló szerkesztőjeként kezdte meg a néphit- és népszokás-gyűjtések rendszeres közlését, s növelte meg a folyóirat terjedelmét tíz ívvel, amely Jankó János hathatós közreműködésével a Néprajzi Értesítő megindítására adott lehetőséget. 1892-től a Néprajzi Társaság választmányában tevékenykedett. 1897ben a Társaság főtitkára lett, 1911-ben alelnöke, 1917-ben elnöke, 1920-tól pedig tiszteleti tagja. Tudományszervező munkája összefonódott a Magyar Néprajzi Társasággal, amelynek keretein belül kiemelkedő tevékenységet fejtett ki. Terveket készítve fáradozott egy dunántúli központi múzeum és könyvtár létrehozásán Keszthelyen, valamint egy szabadtéri néprajzi múzeum megépítésén. Hangsúlyozta, hogy Keszthelyen a Dunántúl változatos építészetének terjes bemutatására kell törekedni. A magyar skanzent a fővárosban kívánta létrehozni. 1919-ben már komoly tárgyalásokat is folytatott ez ügyben. 55 oldalban írta le elképzeléseit, amelyhez telepítési tervrajzokat is ké9