Vajkai Aurél: Veszprém. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

ökrösfogattal nagy lajtban, hordóban a vizet a házhoz felhozni. A ház közelében és kint a víztelen legelőkön nagy ásott gödrökben, tokákban gyűjtik a csapadékvizet, s ezt használják mosásra, tisztításra, de ezt kapja az állat is. Nagy szárazságban azonban a tókák kiszáradnak, s akkor újabb nehézségekkel kell a hegyközségi lakosnak megbirkóznia. Újabban mindenesetre nagy változások történtek, s már sokfelé megépítették a vízvezeték hálózatot. Itták azonban a Balaton környékén a Balaton vizét is: a Balatonról hoztak vizet, s a vizeskorsókat a pincében tartották, hogy megtisztuljon és lehűljön. A Balaton melléki savanyúvizeket is fogyasztották, korábban a pálkövei savanyúvízforrás fabodonnal, a kékkúti fakávával volt körülvéve, s a Kisapáti melletti savanyúvizes kút vizét pedig egy üreges fában gyűjtötték. A víz elsőrangúan fontos a háztartásban, így a falusi konyhában a vi%es pad elengedhetetlen. Rajta tartották régebben a korsókat, ma inkább pléhvödrökben a vizet. A Bakonyi Ház konyhájában még egy érdekes cserépöntözőkannát láthatunk a vizes padon. Részben a vízhordással kapcsolatos Dunántúl egyik elterjedt teherhordási módja, a fejen való teré^és. Az idegennek a Bakony, a Balaton vidékén jártában-keltében hamarosan feltűnik, hogy a nők a terhet kb. harminc kilóig, s legtöbbször a teli kosarat, a fejükön viszik, vagyis terézik. Férfi gyakorlatilag sohasem hord terhet a fején. A teher (legyen az vizesvödör, kosár stb.) alá fejükre rongyból varrott, némiképpen cifrázott, a legtöbbször disznószőrrel, ritkábban ronggyal töltött tekercset raknak. Ilyen tekercset láthatunk szögre akasztva a falon. Négy-öt évig is eltart a tekercs, használaton kívül a konyhában, a kamrában, a présházban az öreg présre, szögre akasztva tartják. Ilyen szögre akasztott tekercsről írta Eötvös Károly is egyik legszebb novelláját (A Remetebarlang lakója). Ez a fejen való teherhordás hazánkban csak a Dunántúlon szokásos, s feltehetőleg kapcsolatban áll a Földközi-tenger vidékén elterjedt hasonló teherhordási móddal. A Balaton mellékén még sok asszony, lány hordja így a terhet, s megmaradásának egyik oka valószínűleg az itteni kiterjedt szőlő-, gyümölcstermelés, mert kétségtelen, hogy a törékeny gyümölcsöt így lehet a legbiztonságosabban nagyobb távolságra elszállítani. Tehéntejből készítik a túrót, a megaludt tejet túrószsákba öntik, a zsákot felakasztják, s ha már a savója kifolyt, a túrósatuba helyezik, s abban vagy fél óráig préselik. A satuk fából készültek, helyben csinálták a faragó emberek, gyakran karcolt díszítésűek, s a régős szőlőprésekhez hasonlóan kis fadarabkákkal szabászabályozhatók vagy pedig facsavarosak. Ilyen facsavaros túróprést láthatunk konyhánkban is. A felakasztott tárgyak közül megemlíthető egy kis fűrész, a

mi (éppen kicsinysége, s így könnyen való elrejtése miatt) valószínűleg fatolvajlásra készült. A különböző erdőtörvények meglehetősen megnehezítették a szegénység faszükségletének a beszerzését, engedélyt csak hulladék fára kaptak. Mária Terézia 1767. évi urbáriuma megengedi a jobbágynak, hogy a maga szükségére dűlt és száraz fát, vagy ha ilyen nincsen, nyerset vághat, a tűzre való faizás szabad. A faizás