Vajkai Aurél: Nagyvázsony. Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

ból kiemelhető a háromlábú cseréplábas (pörköltéslábas), amelyekből a nagyobb a félméteres átmérőt is elérte. Ebben főzték nagy gazdaházaknál szabad tűzön a pörköltet. A nagy lakodalmas fazekakban kint az udvaron, szabad tűzön főzték a levest, a töltött gombócot, a tyúkot. Újjbenyomatos dísze archaikus emlékeket ébreszt, feliratuk gyakran arra utal, hogy fazekas mestermunkának készültek. A fémedények bevezetése előtt jóval több cserépedény volt a falusi háztartásban, mint manapság, s tekintve a cserépedények törékeny voltát, nagy volt a kereslet, így érthető, hogy korábban igen fejlett fazekasiparunk volt. A múlt század elején egyedül Veszprém városában ötven fazekas mester működött, s a legtöbb falun, ahol égetésre alkalmas földet találtak, fazekasmester dolgozott, olykor oly nagy számban, hogy például Szentgálon a fazekasoknak külön utcájuk volt. Nagyvázsonyban az 1848. évi összeírás szerint tíz fazekasmester céhbe tömörült. A fazekas messzire eljárt portékájával, áruját gabonára cserélte be, mértékegységnek használva az eladandó cserépedényt. Külön fa^ekasfalvak is voltak, mint pl. Leányfalu Nagyvázsony mellett vagy Tüskevár, ezeknek majd minden lakója fazekas mesterséget űzött. A konyhák falát meglehetősen sűrűn teleaggatták szép színes, virágos vagy egyéb figurális mintájú mázas tányérokkal. A tányérok javarésze Városlődön készült, az ottani kőedénygyárban, ami a múlt század közepétől működött, termékeit sűrűn megtalálhatjuk a közelebbi-távolabbi falvakban. Napjainkban az ízlés változásával a legtöbb falusi konyha, szoba faláról lekerültek e tányérok, aránylag legtovább még a németek házaiban a konyhában, a szobában maradtak meg. Néhány szót kell szólni a konyha központi tárgyának a kenyérsütő kemencének a rendeltetéséről, hisz régebben az otthon sütött kenyérnek fontos szerepe volt a falusi háztartásban. Akkor még egy sütéskor tíz-tizenkét kenyeret is sütöttek, jobb gazdaháznál minden héten, másutt kéthetente. A kenyérsütés rendszerint a ház egyik, e munkában gyakorlottabb nőtagjának a dolga volt. Általában rozskenyeret sütöttek, búzából csak elvétve. Voltaképpen szerették a búzakenyeret, de épp ezért, mert abból hamar sok elfogyott, inkább rozskenyeret sütöttek. A kenyérsütéshez több kisegítő eszközre volt szükség, mint pemet, kovás^yakaró, sütőlapát, keresztfa. Régebben az ún. sütnivaló-val kelesztettek, ez komló főzetével leöntött búzakorpából állott. Később általában az előző sütésből visszamaradt kovásszal kelesztettek. Teknőben dagasztottak, s a kemencébe a dagasztás után fűtöttek be, rendesebb helyeken már jó előre el voltak készítve az egyes kenyérsütésekhez szükséges tüzelő adagok. Az egész művelethez nagy gyakorlatra volt szükség, mert az asszonynak a kemence belsejének színeződéséből kellett következtetnie a legalkalmasabb pillanatra, amikor a sütőlapáttal a kidagasztott tésztát a kemencébe vetheti. Mellékesen ugyanakkor lángost is sütöttek a kemencében. Szerepe volt a kemencének a gyümölcsaszalásban is. Szilvát, almát, körtét, cseresznyét, meggyet stb. aszaltak, a körtét egyben, a félalmát három-négyfelé szeletelve. Az aszalékot a forró kemencébe rakták, az almá- 18