Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

BAKONYI BETYÁROK A betyárság virágkorát a XIX. században élte, de a betyárság nyomait megtaláljuk már a XVIII. század végén is. Ahogy a megyei Currensekből kiderül, a körözvények szerint a betyárok javarésze a pásztorokból került ki, a pásztor szabadabb, függetlennek látszó életmódja valahogy már eleve megadta a pszichológiai alapot a kötött társadalomtól való teljes elszakadáshoz. A Bakony sűrűje egyrészt jó menedéket adott a megszökött hűnözőknek, de a szabadabb életre törekvőknek is, másrészt a településekhez, falvakhoz való viszonylagos közelsége elősegítette az elkalandozottak létfenntartását. Végeredményben teljesen nem szakadhattak el a társadalomtól, táplálékra, ruházatra szükségük volt, jó barátaikhoz a falvakba akár naponta is ielátogathattak. Rómer Flóris, bakonyi régészetünk úttörő személyisége írja az 1860-ban megjelent Bakony című könyvében, hogy bár akkor erdőségünknek „borzalmas híre" volt, betyárral soha sem találkozott, pedig gyakran késő estig járkált abban. Meg is jegyzi: mit is keresne a zsivány ebben az erdőben, aminek népe a legtöbbször szegény, kincset ugyan itt nem találna. Hozzáteszi azonban, hogy a kódorgók kenyérből és szalonnából álló sarcot gyakran vetnek ki a magános puszták lakóira, uradalmi tisztekre, de aztán tovább is állnak, ha ezen kívánságaikat teljesítették. A bakonyi szegénylegények szigorú fegyelmet tartottak maguk közt, s Rómer több esetet hallott, hogy törvényeik áthágóit rögtönítélet útján végezték ki. Éppen Bakonybéllel kapcsolatban érdekes dolgokról tudósít szerzőnk. Akkortájt a szegénylegények Alebánts falunak nevezték a maguk nyelvén Bakonybélt, s jaj volt annak a cimborának, aki bakonybéli embert bántani mert. Történt pedig egyszer, hogy az egyik szegénylegény valamelyik bakonybélinek az új kalapját