Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Papírmalmok és papírtörténet
Papírmalmok és papírtörténet merítő szálakhoz bogozták. A vízjel drótformája lényegében a szita síkjában marad, rajzolatuk összegződik. A mai modern gyári papírok egyes fajtáinál, melyeket reprezentatív célokra, így az átlagnál esztétikusabb megjelenésre törekedve terveznek meg, előfordul ugyan a vízjel és a merítőszita bordázat imitálása, de ez nem a technológiából következik. Rajzolatukat ugyanis egy, a gyártásfolyamat végén alkalmazott, gravírozott hengerrel préselik a késztermékre. Az eredetileg funkcionális, a készítéstechnikából eredő megjelenés így pusztán formaivá, hamis anakronizmussá válása a technológia gyökeres megváltozása nyomán, a tárgyi kultúrjavak történetében nem egyedülálló. A vízjel papírmalmonként, illetve a malmok készítményein rendre más és más. A vízjel eredetileg megkülönböztető, egyediséget hirdető célzatú, de korán elterjedtek általánossá váló, konkrét malmokhoz már nem köthető vízjelmotívumok, mint pl. a csillag, mérleg, olló, kulcs, a készítménynévre utaló gótikus p betű. A középkori ember vallásosságának természetességéből fakadóan gyakori a kereszt, harang, kehely, az evangélistákra utaló ökörfej, sas vízjelként való alkalmazása. Egy-egy papírmalom kiemelkedően jó minőségű produktumai révén elhíresült, így alkalmazott vízjelei úgyszólván márkajellé váltak, melyek más malmok által jogosulatlanul átvéve terjedtek el, elveszítvén egyediségüket. A kezdetben garanciát jelentő jegy elveszítette értékét, sztereotípiává vált. Az ún. Anjou-liliom, harántpólyás üres címerpajzs vagy a mindig alapvetően papírfajtát (funkciót) jelölő postakürt stb. önmagukban nem alkalmasak az előállító konkrét papírmalom azonosítására. Ha a szitafelületen nem egy, hanem több elem szerepel, már sokkalta nagyobb esély van az elkülönítésre, meghatározásra. A lokalizációhoz egyéb adatok is szükségesek. A valóban egyedi vízjelek egyik sajátos csoportja heraldikai jellegű. Kutatói szempontból szerencsés, ha ez pl. annak az illető országnak, hercegségnek stb. uralkodói címere, ahol a malom működött. Gyakran a világi vagy egyházi malomtulajdonos földbirtokos, esetleg város címeréről van szó, melynek azonosítása könnyen lehetséges. A korabeli magyar gyakorlatból is számos példa adódik városi címeres vízjelre, pl. Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Kassa, stb. esetében. Tulajdonosi címer alkalmazására példa az enyedi (Rákóczi-, majd iktári Bethlen-család), a pápai (Esterházy- család), a sólyi (zirci ciszterci apátság), a pécsi (Klimó György püspök, illetve Baranya megye) papírmalomé. A 18. századtól vált általánossá, hogy a fekvő formátumú szitafelület két térfelén, a jobb és bal ún. konc-on több vízjelelem együttese adja a teljes vízjelet. A bal konc közepén helyezkedik el rendszerint egy figurális elem; míg a jobb koncon középen a papírmalom, a mester vagy a tulajdonos - rendszerint verzál antiquákkal formált - megnevezése. Találkozhatunk vízjelként a papírtípus megnevezésével; pl. post(a), kanzley (kancelláriai), konzept (fogalmazó) median stb. Előfordulhat az ívsarokban papírtípust jelölő számozás is, főként a 19. századi gyakorlatban. Egy-egy merítőszita alacsony termelékenységű, kisebb malom esetében akár évekig használatban maradhatott. Meglazult, rongálódott vízjelrajzolat gyakran előfordul. A merítőszita - néhány más kéziszerszámmal együtt - a mester saját tulajdonát képezte, azt magával vitte újabb állomáshelyére. Ezek között átalakítás nélkül tovább alkalmazhatott olyan (általános) vízjeleket, melyek használatát az új malom tulajdonosa nem tiltotta. Pl. a postapapírok általános kürtjegye, az uralkodói vagy országcímer és a készítői mesternév alkalmazása esetén nem volt akadálya a merítőszita további használatának. Gyakran előfordult, hogy csupán az új állomáshely helységnevével változott a korábbi szita képe, rajzi eleme megmaradt. Ha egy meghatározott vízjelet, vízjelcsoportot, tehát egy konkrét papírmalom adott készítményét törekszünk alaposan megismerni, első látásra azonosnak tűnő vízjelábrák esetében is részletekre terjedő megfigyelésre, összehasonlító értékelésre kell törekednünk. Ennek szükségességét a készítéstechnika ismeretében érthetjük meg. A merítőkádnál álló mester két szitát, egy lényegében azonos vízjelű szitapárt használ felváltva. A papírmerítést, kiemelést követően a szitát kissé rázogatva sietteti a felfogott rostok összetömörödését, a víz lecsepegését. A papírpép a merítőszita oldalára is feltapad, ezért a mester a szita leemelhető, felső keretét leveszi, miáltal egyenes vonalú papírszél tépődik, szabályos lapforma alakul ki. A kádon keresztbe fektetett deszkalapon a mellette vele összehangoltan dolgozó legénynek csúsztatja ekkor a szitát, aki ezt átvéve nemez-, illetve filclapra fordítja le. A filc a még sérülékeny papírlap víztartalmának nagy részét felszippantja, így a papír a nemezre tapad. Ezután a papírlap tetejére helyezi a következő filcet, rá ismét papírt. Egy ún. duzma összerakásban a rakosólegény 182 filc közé 181 nedves pa100
