Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Restaurálás és műtárgyvédelem
Színes „szentkép” kőnyomatok RESTAURÁTOR SZEMMEL A vallási néprajz gyűjtőkörébe eső papíralapú műtárgyak csoportján belül a színesen nyomtatott ábrázolások, ún. „szentképek" sajátos problémaegyüttest jelentenek a restaurátor számára. A szennyeződések eltávolítása, a tisztítás, fertőtlenítés, megerősítés megkezdése előtt a szóba jöhető kezelőszerek, eljárások kiválasztása érdekében anyag- és technológiai vizsgálatra van szükség annak megismeréséhez, hogy egy adott nyomatnál milyen hordozóra és milyen nyomtatóanyagokkal nyomtattak. Külön kell választanunk a másodlagos, szennyező rétegek, foltok anyagának oldhatóságát a nyomat festékei, pigmentjei, lakkja stb. oldhatóságától, nehogy tisztításkor a festék- és lakkréteg sérüljön. Kompromisszumot kell kötnünk a beavatkozás mértékéről, ha ezek a paraméterértékek túlságosan közel esnének egymáshoz. Ez a vizsgálat az egyébként pusztán szemrevételezésre még kétséges esetben tisztázhatja az adott nyomatnál alkalmazott grafikai, illetve nyomdai eljárást, így ezzel a szakszerű muzeológiai tárgyleírás teljességéhez járulhat hozzá. A nyomdászattörténetben ismertekkel azonosítva, más adat hiányában segíthet a nyomat megközelítő datálásában is. A monokróm (fa-, réz-, acél-) metszetek, karcok tömeges, olcsó illusztrálást tettek lehetővé a korabeli nyomdáknak azáltal, hogy egyetlen lépésben, a betűkép (szöveg) nyomtatásnál használatos, egyszerű fekete nyomdafestékkel készültek. Csupán a papír tért el a szövegnyomtatáshoz használhatótól; erősebb, vastagabb, jobb minőségre volt szükség, hogy a nagy présnyomástól ne sérüljön, s a finom rajzi részleteket is képes legyen fölvenni. A tömegesen elterjedt, színezetlen búcsúi és vásári ponyvanyomtatványok között a fametszet dúcról nyomott illusztrációk nagyobb arányát magyarázza, hogy ezek elkészítéséhez rendszerint a legkevésbé finom megmunkálás, kevesebb idő, a levonat kinyomtatásához közepes minőségű papír is elegendő. Fémlemezbe történő karc, még inkább a metszetek létrehozása már nagyobb szakértelmet és többlépcsős munkálkodást igényel, de a papírra nyomtatás ezen technikáknál is lényegében még egy lépésben megvalósul. Közismert, hogy speciális művészi képzettség és akár különösebb képesség nélküli amatőrök is (akik gyakran egyháziak), ilyen egyszínnyomatos grafikai lapokat ezerszámra készítettek.1 Ezt tehát kifejezetten lehetővé tette az egyszerű dúcképzési és sokszorosítási technika. Az egyedi, alkalmi, majd egyre elterjedtebben manufaktúraszerű sorozatmunka révén utólag kiszínezett olcsó metszetek, a tarkára kifestett nyomatok iránt idővel mindenütt növekedett az igény. Ez a szükséglet hívta életre a tökéletes egyformasággal olcsón sokszorozható - tehát a drága, mert időigényes kézi színezési munkafázist kiküszöbölő - színes sorozatnyomtatás technikáját. Az első ilyen sokszorosító technika, a színenként külön elkészített dúcról nyomtatott fametszeté a középkor végén már megjelent ugyan, de még nem vált tömegessé. Ennél sokkal finomabb, részletgazdagabb és árnyaltabb hatást lehetett elérni a több egymást kiegészítő rajzú litográfiái kőről színenként sorban egymásra nyomtatott kro- molitográfiával. Ezt a tömeges színeskép-nyomta- tás területéről majd csak az 1904-ben föltalált offset tudta kiszorítani. Mára a színes kőnyomat szinte kizárólag a művészi sokszorosító grafika területén létezik, ahol már kifejezetten nincs szükség nagy szériaszámra, legföljebb egy kisebb sorozatnyira. A színes kőrajz, kromolitográfia speciális anyagokat és sajátos szakértelmet, legfőképpen időrabló kézművességet igényel. Alapul csak egy bizonyos bajorországi kőfajta alkalmas, melynek bányái mára kimerültek. Ezért már virágkora idején is az egyik legdrágább nyomatfajta volt. A kőnyomat feltalálója, kifejlesztője Alois SENEFELDER müncheni nyomdász (1771-1834), aki 1798-99-ben állított elő először solnhofeni 319
