Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Művelődéstörténet
A VESZPRÉMI TOBAKOKRÓL A veszprémi tobakmesterségről Nagy László 1971-ben publikált tanulmányt. O mint a Veszprémi Múzeum egykori igazgató-történésze 1934-től folytatott kutatásokat e mesterségről Veszprémben, Erdélyben és Bulgáriában. A Laczkó Dezső Múzeumban néhány céhes tárgyi emlék és írott forrás; céhiratok a Veszprém Megyei Levéltárban; Erdélyben és Bulgáriában a részben még élő gyakorlat tanulmányozása jelentette a munka alapját. Adatokat gyűjthetett az utolsó, még élő, egykori veszprémi tobakmestertől is. A tobak- mesterség kisázsiai eredetű, a tímárság e speciális ágának neve jóformán ismeretlen külföldön. A tobak is szattyánt és kordoványt készít; könnyű és finom bőröket. De nem alkalmaz konyhasót, timsót! A kikészítés fő cserzőanyaga a cserszö- mörce egyik faja. Az ősi kisázsiai finombőröknek, szattyánnak, kordoványnak timsós cserzését a középkor végén egyre inkább a növényi cserzés váltotta fel. Nyugat-Európában a 17. századtól, Magyarországon a török hódoltság következtében egy évszázaddal korábban. Az Európában ismert tímároktól (WEISSGERBER) tehát a cser- szömörce kizárólagos használata különbözteti meg a tobakot. A különféle szömörcecserje fajok közül a Cotinus coggygria (sárga cserszömörce) honosodott meg a törökök révén Dél-Magyaror- szágon, majd innen terjedt el többek között a Balaton-felvidéken is. Leveleit, fiatal hajtásait nyáron szedik, szárítják, törik. A szömörce a legnemesebb cserzőanyag finomabb bőrökhöz; világos, fény álló, puha fogású és igen tartós bőrt ad. A tobakok is a kordoványkészítést tekintették a fő tevékenységüknek, mestermunkaként rendszerint három pár színes (sárga, vörös, fekete) kordoványt kellett produkálniuk. A kordovány- hoz elsősorban kecskebőrt, ritkábban öreg juh- bőrt használtak. A kecskebőrt főként pesti és délmagyarországi vásárokon szerezték be. A kordoványt a csizmadiák, vargák, főként felsőbőrnek használták fel. Szattyánt bárány-, birka- és juhbőrből készítettek. Ezek felhasználói elsősorban női lábbeli felsőrésznek, bélésnek ismét a vargák, csizmadiák. Bútorbevonásra, nyeregnek német nyergesek, illetve tapétások; bőrruházat díszítésre a szűcsök vásárolták. A könyvkötők is nagyobb mennyiségben használtak tobakos által készített szattyánbőrt táblaborításnak, illetve díszdobozokhoz, kehelytokokhoz stb. A tobakok a juhbőrt legtöbbször gyapjasán vették meg, és a gyapjút maguk értékesítették, eladva az azt felhasználó más iparosoknak. A következőkben szeretném a mesterség munkafolyamatait ismertetni. A nyersbőrök minőségét, felhasználhatóságát messzemenően meghatározta a leölés, nyúzás, szárítás módja. A nagyobb kecskék, juhok, birkák bőrét hason felhasítva nyúzták le, míg a kisebb bárányokat „tömlőre" nyúzták, és már csak a tímár vágta fel a készítés előtt. A tömlőre nyúzás egyik érdekes fogása volt, hogy a lábon hasított bőr alá vastag szalmaszálat dugva, levegőt fújtak a bőr és a hús közé, hogy a bőrt károsodás nélkül, könnyedén le lehessen fejteni. A nagyobb bőröket hajtogatva, lesózva tárolták, kisebbeket rendszerint sózás nélkül szárítva - de legfeljebb már két hét múlva a tímárokhoz, tobakokhoz került a nyersbőr. A sózás nélküli szárítás lehetőleg szellős szárítópadláson, kipeckelve történt. A veszprémi tobakok viszonylag könnyen és olcsón jutottak juhbőrökhöz, tehát a szattyán anyaga biztosított volt a kiterjedt bakonyi pásztorkodás révén. A kordoványnak való kecskebőrt viszont nehezebb volt beszerezni, ennek ára a juhbőrének kétszerese. A szattyán iránti kereslet nagyobb volt, különösen a lábbelibélésnek való szattyánt illetően. A borkészítés legintenzívebb időszaka a báránybőrök esetében a hagyományos tavaszi vágási időszakra esett, juhoknál a nyári gyapjúnyírási időszak utánra. Egy nagyobb bőrmennyiség ösz- szegyűlte után - melyet Veszprémben „egy ké- szítésnyi" bőrnek neveztek - nekifogtak a munkának. 10-12 darabos csomókban cölöphöz kötve 275