Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Könyvkötők és könyvkötéstörténet
Hajdani könyvkötőkről A korábbi századok szórványos előfordulásai után a 18. század elejétől fogva folyamatosan nyomon követhető Veszprémben és Pápán megtelepült könyvkötők működése. A múlt században már városonként három-négy, később egyre több mester fordult meg a megyében. Várpalotáról, sőt Szentkirályszabadjáról is ismert egy-egy név. Kezük munkáját dicsérik a közgyűjteményekben nagy számmal őrzött több-kevesebb sikerrel azonosítható kötésük. Latinos mesterségnévvel „Compactor", gyakoribb német meghatározással „Buchbinder" mesterekre egyre nagyobb szüksége volt a kibontakozó művelődésnek, a terebélyesedő adminisztrációnak - túlnyomórészt természetesen a bibliofilek és a könyvtárak látták el őket munkával. Az elsősorban német nyelvterületen vándorló, tanuló könyvkötők iskolázott, kulturált emberek voltak, akik - megtelepedvén Veszprém vármegyében is - egy-két távoli nyomda bizományosaiként könyvárusítással egészítették ki jövedelmüket; privilégiumot szereztek egyes kalendáriumok, imakönyvek, tankönyvek forgalmazására. Ezeket többnyire ők kötötték be és így a haszon is nagyobb volt. Hozott könyvek elsődleges és javító újrakötésén kívül gyakori munkájuk volt a jegyzőkönyvek, naplók készítése. Ezek használói az egyes céhek, községi és hegyközségi jegyzők, papok és a diákság voltak. A templomok sekrestyéiben őrzött jellegzetes 18. századi velencei misekönyveket, a plébániák, parókiák házi könyvtárainak köteteit rendszerint krúdában, kiadói papírkötésben hozatták meg, és a helyi, illetve a legközelebb lakó könyvkötőhöz vitték, aki vaknyomással, ezüst vagy aranyozott bélyegzős, klisés tábladíszítéssel bekötötte azokat. A könyvespolcokon szoros sorrendben sorakozó könyveket a kor szokása szerint már csak gerincükön aranyozták; a táblaborításon legfeljebb márványos festés látható. A katolikus szerkönyvek, már csak funkciójuk ünnepélyessége folytán is, gyakran a mester minden tudását, szinte teljes díszítőszerszám-készletét igénybevevő, reprezentatív kötést mutatnak, így a kutatás szempontjából a legfontosabb tárgyi emlékek. Ezeknél a könyvtest is poncolt, aranyozott vagy festett metszésű. A jelzőszalagok paszomá- nyos mesterremekek, az előzékpapírok dúcról nyomott színes mustrái bécsi tapétásokat dicsérnek, vagy a helyi mester által készített festékesek. Kiemelkedő értékük a mesterség magas színvonalát és sokoldalúságát bizonyító kehelytokok, ládikák, melyeknek finom szattyán- vagy maro- quenbőr borítását a könyvkötéseken is alkalmazott aranyozott díszítmények ékítik. Ilyen emlék ma már sajnos csak elvétve akad. A díszítőszerszámok a korabeli divatízlés szerint, mintakönyvek után vésnököknél készültek. A könyvkötők vándorlásuk során apránként, illetve egy-egy mester elhalálozásakor annak hagyatékát megszerezve gyarapították szerszámkészletüket. Saját ízlésük, szépérzékük így csupán a kész díszítmény megválasztásában, kompozíciós felhasználásában nyilvánul meg. Ezért lehetséges, hogy egy-egy kötéscsoport, egy-egy mester keze munkája az alkalmazott díszítmények alapján behatárolható. Az így kialakult feltevéseket szerencsésen erősítik meg az alkalmi bejegyzések, melyek a tulajdonos személyén kívül elárulják a vásárlás, köttetés évét, helyét, árát - olykor a könyvkötő nevét is. A Dunántúli Református Egyházkerületi Könyvtárban őriznek egy sor könyvkötői számlát a 19. századból, melyek a pápai Kollégium könyvtára számára készült munkákat regisztrálják. Akárcsak ezek, számos szervezet, egyház jegyzőkönyve is őriz közvetett adatot a korabeli mesterek személyére, kötéstechnikájára, anyag- és munkadíjaira vonatkozóan. Igen becsesek az anyakönyvi adatok, melyek olykor e hajdan megbecsült, igényes mesterség képviselőinek társadalmi helyzetére, kapcsolataira is rávilágítanak. A korabeli Pápa tudós tanárai szívélyes viszonyban álltak a város egy-egy kompaktorával, amit az alábbi példával érzékeltethetünk: 123
