Szántó Attila János (szerk.): Élet a mínusz harmadikon… Kiállításvezető, (Veszprém, 2017)

A forradalomban részt vett emberek szenvedésének kiemelt színterévé váltak a börtönök, így a veszprémi börtön is. A kutatások még nem tisztázták pontosan, hogy az 1956-1963 között bírói ítélet alapján végrehajtott 367 kivégzett közül ki szenvedte el a halálos ítéletet a forradalomban vállalt szerepéért.

Kádár János elképzelése szerint - miként azt az MSZMP PB 1957. december 17.-i ülésén kifejtette - „1600 fasisztát lehetett volna a másvilága küldeni", de ehhez nem volt a rendszernek kellő ereje. Biszku Béla 1957. december 1-én a Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről c. előterjesztésében így ír: „...az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet, és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma."

Kádár rendszere nem csak a fegyveresen harcoló forradalmárokat küldte a halálba, de rengeteg „rendpárti" forradalmárt is, akik nem a fegyverek erejében, hanem a jog az erkölcs és az igazság hatalmától remélték Magyarország sorsának jobbra fordítását.

Közöttük tartjuk számon Brusznyai Árpádot, a Kecskeméten kivégzett Szobonya Zoltánt vagy a Győrben mártírhalált halt Földes Gábort, Tihanyi Árpádot, Gulyás Lajost és még számos mártírt.

A börtönfalak őrzik annak a több mint 25.000 embernek a sóhaját és könnyeit, akiket a rendszer a megtorlás éveiben megfosztott szabadságától.

A veszprémi börtön tanúja volt - a forradalom után egy évtizeddel Vaczkó László és Hamusics János - szenvedésének is, akik újjá akarták éleszteni 1956 szellemét. Hamusics János e falak között adta életét a szabadság eszméiért.

Az utókor e kiállítással tiszteleg a vértanúk áldozata előtt és adózik a fogságot szenvedett nemzettársaink szenvedéseire emlékezve és emlékeztetve.