Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai (Veszprém, 2015)
Stark Tamás: Rabszolgasorsra kényszerítve
gyakori volt a halálozás. A foglyoknak hozzá kellett szokniuk ahhoz, hogy nem minden társuk éri meg a reggelt. A tömeges halálozás fásulttá tette a barakkok lakóit. Társaik halálát, ha tehették, csak késve jelentették, hogy felvehessék ételadagjaikat. A halálozásokról elvben minden táborban készült nyilvántartás. Feljegyezték az elhunytak nevét és azonosítási számát. A halottak azonban sokszor felismerhetetlenek voltak, ezért adataikat gyakran hibásan vagy egyáltalán nem jegyezték fel. A halálozás valódi okát sohasem tüntették fel a halotti jegyzőkönyvekben. A halottakat a barakkok hátsó végébe, majd onnan a tábor halottasházába vitték. A rabok fásultságát jól tükrözi, hogy ezt a helyet a szúrni táborban „koccintó”-nak hívták, mert télen az összefagyott állapotban odadobott testek jellegzetes hanggal ütődtek össze. A halandóság a tél végi járványos időszakokban volt a legnagyobb. A legtöbb táborban nem koporsóban temettek. A koporsót csak a halott szállítására használták. Ahol nem volt koporsó, ott általában deszkalapon húzták ki a halottakat a sírhoz. Előfordult, hogy még jelképes sír sem volt. Kelet-Karéliában télen léket vágtak a táborokhoz közeli tavak jegébe és az elhunytak földi maradványait abba dobták. Egyes temetőkben a sír fölé fejfát állítottak, de ezeken név helyett csak az elhunyt azonosítási száma volt feltüntetve. A táborvilág áldozatainak többsége jeltelen tömegsírokba került. De a szovjet táborvilág vezetői még a jeltelen sírokat is igyekeztek eltüntetni. A fogolytemetők fölé fákat ültettek, vagy oda építettek valamit, hogy a foglyoknak még az emléke se maradjon fenn. A foglyok beszámolói hitelesen, részletesen, olykor szociografikus alapossággal mutatják be a szovjet emberek életét. A magyar foglyok által megismert „szovjet ember” - a propagandával ellentétben - a háborús győzelmet követő években elkeseredett volt és kiábrándult. Sokan - szabadságukat kockára téve - hangot is adtak elégedetlenségüknek. Egy Magyarországon harcoló hadnagy, a Szovjetunióba való visszatérése után, a következő kijelentést tette: „Ez nem élet, ami itt van, látnátok, mi van Magyarországon!” E kijelentéséért három év börtönre és további három év kényszermunkára ítélték. Egy hivatásos orosz tiszt elmondta a foglyoknak, hogy a gyermekei naponta 30 dkg kenyeret kapnak, ő maga pedig csupán 20 dkg-ot. ő ezt a nyomorúságot nem érdemelte meg, és ha nem változik meg a sorsuk, akkor bizony megöli a gyerekeit, azután pedig magával is végez. Sok visszaemlékezésben olvasható, hogy a foglyokkal bizalmasabb kapcsolatba kerülő „szabad” oroszok állandóan szidták a rendszert, és gyűlölték Sztálint. A magyar foglyok nehezen értették meg, hogy mind a táborban, mind a „szabad” életben a lopás, valamint a törvények, utasítások kijátszása biztosítja a túlélést és a nyomorból való kijutást. Amikor megértették, akkor kimondták és visszaemlékezéseikben le is írták, hogy „a szocializmusban mindenki lop”.15 Valóban, mindenki mindig mindenkitől lopott. A tárgyak, 15 Papp 1999,66. 62
