S. Perémi Ágota (szerk.): Emlékkötet Laczkó Dezső születésének (1860-1932) 150. évfordulójára (Veszprém, 2011)

SCHLEICHER VERA: A múzeum néprajzi gyűjteménye Laczkó Dezső idején (1903-1932)

A Veszprémvármegyei múzeum néprajzi tára 1903 és 1932 között Mint ismeretes, részben a múzeumegylet aktív gyűjtőtevékenységének, részben a vármegyeházán „spontán" gyűlő „régiségeknek" köszönhetően az 1903-ban alapított múzeum nem indult üres kézzel. A többezres nagyságrendű átvett gyűjtemény azonban elsősorban régészeti leletekből áll, és mindössze néhány darabra tehető a ma néprajzinak tekintett tárgyak sora. Ezek közé tartozott egy cseréptányér, egy bokály, egy-két faragott fatárgy és néhány céhes tárgy. Ez utóbbiak státusza, gyűjteményi besorolása azonban egyáltalán nem volt egyértelmű: az ekkoriban alakuló vidéki múzeumokban éppúgy számították úgynevezett „régiségtárgynak", mint iparművészetinek vagy éppen a néprajzi tárba tartozónak.

2 A veszprémi múzeum némi bizonytalankodást követően ez utóbbi megoldást választotta, mégpedig 1906-tól végérvényesen, amint erre majd még visszatérünk. A múzeumalapítást megelőző régiség-gyűjtés régészeti irányultsága ellenére föl sem merült azonban, hogy az induló múzeumnak ne legyen önálló néprajzi osztálya. Ez sokkal inkább jelentett gyűjteményi, mint szervezeti egységet, hiszen ekkor még, akárcsak a többi osztálynak, a néprajzinak sem volt külön apparátusa. Ha ezen induló gyűjtemény darabszámát 1903-ban statisztikai értelemben nullának vesszük, és elfogadjuk Rhé Gyula 1932. év végi számadását a néprajzi tár törzsállományáról,

3 akkor közvetlenül Laczkó Dezső nevéhez a majd három évtized alatt 1970 darabos gyarapodás köthető. Ezzel a gyűjteménynagysággal a veszprémi múzeum a korabeli magyarországi vidéki közgyűjtemények utolsó harmadában helyezkedik el. Tekintettel azonban az erdélyi és alföldi megyeszékhelyek néprajzi gyűjteményeinek kiugróan magas, illetve a felvidéki és észak-magyarországi gyűjtemények kiugróan alacsony számadataira, a veszprémi néprajzi gyűjtemény helyét érdemes inkább a hasonló társadalmi közegben működő dunántúli múzeumok adataival összevetni. így nem csupán kedvezőbb, de reálisabb képet is kapunk Laczkó „számszerűsíthető" etnográfiai tevékenységéről: az első világháborúig néprajzi gyűjteménnyel még nem rendelkező győri, zalaegerszegi, nagykanizsai és a néhány ezernyi néprajzi tárgyat gondozó szombathelyi, 2 SZILÁGYI 1990. 18. 3 JELENTÉS, 1932 sümegi, pécsi, soproni közgyűjtemények sorában a veszprémi gyűjtemény a középmezőnyben helyezkedik el.

4 Mint ismeretes, sem az országos, sem a vidéki néprajzi gyűjtemények gyarapodása nem tekinthető automatikusnak ebben az időszakban. A kezdeti lelkesedést, amely elsősorban a városi polgárság adományozó kedvében nyilvánult meg, következetes vásárló- és gyűjtőutaknak kellett felváltania annak érdekében, hogy a múzeumba autentikus paraszti tárgyak kerülhessenek. A veszprémi múzeumban folyó és - mint más vidéki múzeumokban - kizárólag egyetlen személy, esetünkben Laczkó Dezső vállán nyugvó néprajzi tárgygyűjtö tevékenység kiegyensúlyozottságát és megalapozottságát jelzi, hogy a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége rendszeres évi segélyt folyósított paraszti tárgyak vásárlására. Ennek ellenére a gyűjtemény gyarapodása korántsem volt egyenletes, amely több okkal magyarázható.^. ábra) Mindenekelőtt látványos visszaesést hoztak a háborús esztendők. 1914 és 1918 között, a korábbi évek stabil 100-300 tételnyi gyarapodásával szemben mindössze évi 10-20 néprajzinak minősített tárgy került a múzeumba. Az első tíz esztendőben kialakult múzeumi működés azonban a háború és a forradalmak után sem állt helyre. Ez nemcsak a múzeum fő gyarapítói közé tartozó polgárok általános rossz közérzetével és az anyagiak hiányával függ öszsze, hanem azzal is, hogy 1913 és 1925 között, tehát tizenkét hosszú évre lényegében teljesen megszűnt a terepi munka. Szüneteltek az ásatások, és a terepen, tehát a megye falvaiban történő úgynevezett néprajzi vásárlások, amelyek - mint látni fogjuk - sok esetben az ásatások „melléküzemágai" voltak. Ebben a Laczkó számára elkeserítő helyzetben, amelyet nagyon plasztikus képekben vázolt az éves múzeumi jelentéseiben, az állam sietett a múzeum segítségére: 1925-ben Rhé és Laczkó is vasúti bérletet kapott, így megszűnt a terepi munka egyik legfőbb akadálya, a magas közlekedési költség. E kedvező fordulatnak a néprajzi gyűjteményre (is) gyakorolt jótékony hatása látható a Laczkó-korszak utolsó hét esztendejének lassan növekvő gyarapodási számaiban. Laczkó Dezső etnográfus-muzeológusi tevékenységének pontosabb értékelése érdekében érdemes megnézni, mit mutatnak ugyanezek a számadatok a gyűjtemény későbbi gyarapítóinak teljesítményével összehasonlítva. Összevet4 vő. SZILÁGYI 1990. 5-6.; GÖNCZI 1935; HORVÁTH 2009. 81