Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)
3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon
távolsága eléri a 15-20 km-t. Ebből az adatból világosan látszik a lelőhelycsoport elkülönültsége. A földrajzi elhelyezkedés alapján nyilvánvaló, hogy védelmi szempontok, vagy azok is szerepet játszottak a települések helyválasztásában. Talán nem túlzott ez a gondolat, ha számításba vesszük a kőkitermelésbe szükségszerűen beleinvesztált munkamennyiséget. A védelem, pontosabban a hozzáférhetőség kontrollja meghatározó szempontnak tűnik a lelőhelycsoport helyzetében. A lelőhelyek a bányához vezető természetes útvonalak mellett helyezkednek el. A kontrollt gyakorló telepek tevékenységük tekintetében műhelyzónát alkottak a bánya körül, kitermeltek és feldolgoztak, erre utal a feltárt kőanyag (43. kép, 44. kép) mennyisége és összetétele (Biró 1993-94, Biró-Regenye 2003). Az egyéb leletanyag - őrlőkő-töredékek, sarlófényes pengék és állatcsont (ahol a talajban megmaradt) - ugyanakkor azt mutatja, hogy a falvak létfenntartásának alapja a mezőgazdaság volt, életmódjuk alapján a normál neolitikus agrárgazdaság keretén belül maradtak. 3.7.2. A specializáció kérdése A bánya körüli műhelytelepek helyzete előtérbe helyezi a specializáció kérdését. A specializáció a neolitikus társadalom kutatásának egyik régóta vitatott fogalma, lényegében a társadalom szerveződésével kapcsolatban merült fel, mivel a technológiai folyamatokon keresztül mód van társadalmi kapcsolatok, hatalmi struktúrák vizsgálatára. Az egyik véglet szerint a munkamegosztás a társadalmi rétegzettség jele, nagyfokú munkamegosztás nagyfokú társadalmi komplexitást feltételez. A másik véglet szerint mindenütt jelen van a specializáció, ahol kevesebb a termelő, mint a fogyasztó és nem egyenletes a nyersanyagforrások (kő, kagyló, só, stb) eloszlása sem, nem egyforma az emberi rátermettség. Ilyen értelemben a foglalkozási munkamegosztás olyan adaptív folyamat, mely már a paleolitikumban is szerepet játszik (Milliken 1998. 1.). Ha az egyén felől közelítjük meg a specializáció fogalmát olyan értelemben, hogy az a saját igényeken felüli termelést jelenti, akkor a neolitikumban régészeti eszközökkel kevéssé bizonyítható a léte, azonban ha azt mondjuk, hogy a specializáció munkamegosztást jelent bizonyos csoportok között a hatékonyabb munkavégzés érdekében, akkor van értelme a vizsgálódásnak. Ez utóbbi megközelítés elsősorban a nemek és életkor szerinti munkamegosztást juttatja eszünkbe, de itt most másról van szó. A neolitikus agrárgazdaság - az önellátás tényéből szükségszerűen feltételezve - összetett volt, alkotóelemeinek arányát a klimatikus feltételek befolyásolták ugyan, mindez azonban régészetileg alig érzékelhető, ráadásul a földművelés mindenkitől azonos szintű ismeretanyagot követel meg szemben például a szaktudást igénylő fémművességgel. A csoportok közötti termékcsere - bár léte etnográfiai adatok alapján joggal feltételezhető, mezőgazdasági termékek esetében évezredekkel későbben is megmaradó nyomot azonban nem hagy. Egy lelőhelyen előkerült növényi leletek, állatcsontok eredete nem lokalizálható, a csere útja nem követhető. Ezért foglalkozási specializációt általában nem feltételeznek a fémkorszakokat megelőzően. Ennek ellenére vannak arra irányuló törekvések, hogy dokumentálni lehessen a specializáció korai nyomait. Az edénykészítés elemzése nyújt erre például lehetőséget. Az őskori fazekasságnak minden darabja egyedi. Ha összevetjük különböző kultúrák edénytípusait, találunk különbséget a típusváltozatok gazdagságában, az edénykészítés igényességében. A nagy variabilitás alacsony fokú specializációt tükröz, ezzel szemben minél homogénebb az anyag, annál nagyobb lehet a specializáció. (Michelaki 1998). Bár nem történt ilyen irányú vizsgálat, mégis ha ilyen szemmel tekintünk a vizsgált terület neolitikus kultúráinak kerámiaanyagára, feltűnik a különbség a vonaldíszes kerámia kultúra és a késő lengyeli kultúra edényei között. A vonaldíszes finom kerámia változatos, gazdagabban díszített, mint a késő lengyeli, ahol alig lehet különbséget tenni a finom és a durva kerámia között. A kerámiaformák elemzésénél látszott hogy a lelőhelyek anyaga nem mondható változatosnak, néhány alapforma ismétlődik csupán mindenütt. Értelmezhetnénk e jelenséget standardizációként is, de valószínűbb, hogy életmódbeli, felfogásbeli különbségek következtében alakult ki, a társadalmi szituáció különbségének megnyilvánulása. Specializációról csak akkor beszélhetnénk, ha fazekasműhelyeket tudnánk elkülöníteni, erről nincs szó. A kőipar esetében más a helyzet, az határozottabb bizonyítékokkal szolgál a specializáció meglétére. Ennek fő oka, hogy a kőanyag azonosítható, és így mozgása jól követhető.12 A nyersanyagforrásokhoz közeli települések esetében már a vonaldíszes kerámia kultúra vonatkozásában felmerült, hogy a közösségek a kő- nyersanyaggal kapcsolatos tevékenységre specializálódtak (Lech 1981). Olszanica, Langweiler 8 voltak pél12 A feltárt kőanyag feldolgozásával T.Biró Katalin foglalkozik. 71
