Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)

3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon

Lichardus- Vladár 1970.416-418., Vizdal 1970. 228.). Juraj Pavúk eltér ettől az általános véleménytől annyiban, hogy nem említi a proto-tiszapolgári fogalmat, és az általa pontosított Lengyel IV. horizonttal párhuzamosítja mind a tiszapolgári mind a bodrogkeresztúri kultúrát (Pavúk 2000. kronológiai tábla). Korábban a Moravany átmeneti fázist ő is a proto-tiszapolgárival párhuzamosította (Pavúk 1981. 294.).

A jelek szerint markáns kronológiai határ húzódik az egész Kárpát-medencében, jelentős történelmi változásokat jelezve. A medence keleti felében a tiszapolgári kultúrával ez a változás a rézkor kialakulásához vezetett, a nyugati felében pedig a lengyeli kultúrában a késői fázisnak a korábbiaktól eltérő világához. A változások a lengyeli kultúra társadalmát éppúgy mélyen érinthették, mint a jobban kutatott alföldi területét, de a lengyeli kultúrában ez a változás kevésbé érzékelhető régészetileg. Ennek egyik oka, hogy a neolitikus életmód a Dunántúlon tovább fennmaradt, a településrendszer megváltozása csak később, a középső rézkor elején következett be (Virág 2003). A társadalmat is érintő változás egyik markáns megnyilvánulása a bakonyi nyersanyagforrások környékének betelepülése, a kőbányászat intenzívvé válása. A lengyeli kultúra korábbi időszakában a kőkitermelés és -megmunkálás a településeken feltárt kőanyag fényében jelentős mértékű volt, de a késői időszakban a szervezésben történt valami változás, amitől az több, régészetileg is érzékelhető nyomot hagyott.

A lengyeli kultúra tagolását illetően leggyakrabban használatos a Juraj Pavúk szerinti hármas beosztás (Pavúk 1981), eszerint a III., Nitra-Brodzany csoportra vonatkozik a késői megnevezés. E csoport fogalmának meghatározása azonban az utóbbi időben lényegesen megváltozott, Juraj Pavúk erősen leszűkítette a Brodzany csoport fogalmát (Pavúk 2000). A hármas beosztás használatos még korai, klasszikus és késői elnevezéssel is. A Szentgál környéki lengyeli telepek anyagának elemzése alapján határozottan látszik, hogy a II b és a III. fázis nem választható el egymástól, együttesen kell késői időszaknak nevezni ezt a két szakaszt. AII b-ben megjelennek azok a jellemzők, melyek a III. fázis jellegzetességét adják, így például a peremről induló fül, a jellegzetes nagy bütykök. Juraj Pavúk a Nitra-Brodzany csoport fogalmának átértékelése során hasonló értelemben hangsúlyozza a Moravany átmeneti fázisnak a Brodzany csoporthoz való kapcsolódását (Pavúk 2000. 19., 22.). Hasonlóan értékeli Angela Cameiro is a késői időszakot, a Spätlengyel időszakba sorolja mindazt, amit II b, III, III a, IV-nek neveztek (Cameiro 2003). A korábban a középfokba sorolt Michelstetten anyagát (Cameiro 2001) határozottan a késői fokba sorolja, hasonlóképpen, mint Komjatice és Szentgál-Füzi-kút leleteit (Cameiro 2003. 261., 263.). A késő lengyeli időszak fogalma az ausztriai kutatásban a legutóbbi időben leszűkült, ennek megfelelően Michelstetten C14 adatai miatt a MOG Ilb összesen 4 lelőhelyre korlátozódik (Stadler-Ruttkay 2007. 142—143.). A szentgáli leletek alapján nem választható el élesen a lengyeli kultúra III. fázisa az előzőtől és a szlovák, osztrák átértékelésből kitűnik, hogy azokban a leletanyagokban sem. Ezért célszerűnek látszik a késő lengyeli kultúra fogalmát a továbbiakban kitérj esztett értelemben, a Ilb és III. fázist összefoglalva használni.

3.2. A késő lengyeli kultúra kerámiájának jellemzői

Általános jellemzője a késő lengyeli időszak kerámiájának a gyengén megőrződött felület, emiatt nyers, durva benyomást kelt. Juraj Pavúk a Brodzany csoportnál ezt a házak leégése során bekövetkezett sérülésből eredezteti (Pavúk 2000. 2.), azonban ennél általánosabb jelenségről van szó. Szentgál környékén kielégítő magyarázatul szolgál az agyagtalaj koptató hatása. A kerámia színe leggyakrabban barna, szürke, sárga, néha vörös. Nem ritka a kívül barna, belül sötétszürke szín.

Az edényformák spektruma meglehetősen szűk, ez a másik jellemzője a késői lengyeli kerámiaanyagnak. Töredékes telepkerámiáról lévén szó, az edényformák megnevezésében nagy a bizonytalansági tényező.

1. Tál: jól azonosíthatósága miatt a leggyakrabban szereplő edényforma, ráadásul kis peremtöredékek alapján is több altípusa különíthető el.

1.1. A csonkakúpos tál széles szájnyílással, meredek, törés nélküli oldallal már a II. lengyeli fázisban is a legjellegzetesebb tálformája a csőtalpas tálaknak (Zalai-Gaál 2002. 1-3. típustábla). A perem íve, a rendkívül egyenes oldalfal miatt könnyen felismerhető. Az egyenes oldalak mellett előfordul a finoman kifelé ívelődő peremű és a kissé befelé hajló változat. Utóbbi nem behúzott peremű, mert szinte csak a profil külső vonala ívelődik. Ez esetben lekerekített a perem, a meredek falú változatnál vízszintesre vágott vagy elvékonyodó. Előfordul díszítésként a vállon, a perem alatt bütyök, esetleg festés. Tekenyén ez a 2 a típusú tál (Simon 1987. 13.), Veszprémben ez a típus kizárólag a csőtalpas tálakkal összefüggésben említődik (Raczky 1974. 198.).

54