Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

Lovaink csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudták igazolni gazdájuk kérkedő fogadkozását. Kétszer lehetetlennek is gondoltam a továbbjutást, mert az út kaptatós volt, és a kerekek minduntalan belesüppedtek a sárfedte gödrökbe. Amint javult a vidék külseje, az út is jobb lett és most már könnyen mentünk fel a dombra, le a völgybe egyes fák és erdők gyönyörűséges egymásutánjában. Egy fuvarost értünk utói szekerével. A kocsisok beszélgetni kezdtek egymással, de amikor meghallottam, hogy egy bizonyos váci kocsmát emlegetnek, attól kezdtem tartani, hogy az én kocsisom a társaság kedvéért hajlandó lesz egy fuvaros házánál betérni. Németországban és Magyarországon, kis és nagy városokban egyaránt olyan alacsonyabb rendű vendéglők is vannak, amelyeket majdnem kizárólag fuvaros emberek keresnek fel. Azért odaszóltam, hogy hajtson, majd megtalálom a kedvemre valót. Szót fogadott, bár nem szívesen. Csakhogy jóllehet elég gyorsan hajtott, hogy a fuvarosokat elkerüljük, hamarosan hátunkba jött egy könnyű kocsi, amelyen két kereskedő és szolgájuk ült, valamelyes portéka is volt velük. Ebben az országban minden közúton gyakran lehet találkozni ilyen társasággal. Egyeseknek a városokban állandó lakásuk van, de többségüknek eleme a járás-kelés egyik helyről a másikra. Ezek az emberek pontosan ismerik a vásárok állását a legtávolabbi vidéken. Vesznek az egyik városban és eladnak egy másikban. Erős kapaszkodás után remek kilátás tárult szemünk elé. A Duna nagy fenséggel hömpölygött a síkságon és két hatalmas ágra szakadva alkotta a Szent Endre szigetet. A távolban az egyik legszélesebb kanyarban előtűnt egy nagy és szépen épített város, Vác. A látvány nagyszerűségét fokozta ebben a pillanatban a viharos ég és a szivárvány, amely átívelte a síkságot. Homokos sík területen haladtunk tovább és körülbelül egy óra múlva elértük Vác városát. Egy feliratos kőkapun át mentünk be. Sötét volt és még meg kellett keresnem a legjobb vendéglőt, mert ahogyan már megmondtam, e tárgyban nem támaszkodhattam kocsisomra. Amikor leugrottam a kocsiról, egy ember, akinek arcát alig tudtam kivenni, hozzám lépett s azt kérdezte, mi járatban vagyok és milyen üzlettel foglalkozom. Hangja olyan komoly volt, hogy az első pillanatban hatósági személynek néztem. De csakhamar kiderült, hogy tévedtem. Észrevettem, hogy új ismerősöm üzletember, aki nagy sietve üzletet akart velem kötni, mielőtt még megtudhatnám az árfolyamokat. Amikor megnyugtattam, hogy az én üzletem titok és hogy nincs más dolgom ebben a városban, mint egy jó vendéglőt találni, kalauzomnak ajánlkozott. Aziránt érdeklődött, mi újságot hoztam, és különösen azt szerette volna megtudni, hogy Napóleon valóban megszökött-e Elba szigetéről. Ez volt az első hír, amelyet arról a rendkívüli eseményről hallottam. Abban a tudatban, hogy minden okom megvan a magam véleményére, biztosítottam, hogy abban a tekintetben egészen nyugodt lehet. Hogy nem nyilatkoztam, ott ha-