Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

fátlan vidékre értünk, ahol a téli vetések a folyton változó és túlságosan nedves időjárás miatt elsárgultak. Amikor egy másik faluhoz közeledtünk, kürt hangja ütötte meg a fülemet. Különös és éles hang volt. Amikor megjelent a kürtös, kiderült, hogy a falu csordása, aki a reggel bizonyos órájában kihajtja a parasztok marháját a közlegelőre és este hazahozza. Közel négy láb hosszú fa-kürt volt nála, amely pontosan olyan volt, amilyet a művészek Fama istenasszony kezébe szoktak adni. A csordás a kürttel jelezte közeledését és a parasztok kiterelték udvarukból állataikat, hogy azok csatlakozhassanak a csordához. A birkákból, lovakból, tehenekből és kecskékből álló színes menet alkalmasabb arra, hogy a festőt gyönyörködtesse, mintsem hogy a gondos gazdának örömöt okozzon vagy kielégítse a törekvő állattenyésztő kívánságait. Este amikor a csordás épségben a faluba hozza csapatát, minden darab jószág ösztönszerűen megtalálja gazdája portáját és nyugodtan elvonul az istállóban megszokott helyére. Ez a gyakorlat Magyarországon: a gazda a csordásnak fizet valamit a gondjaira bízott állatért, de a bér egy részét mindig gabonában vagy kenyérben adja. Az az érzésem, hogy a parasztok, akik itt már általában igazi magyarok, nagyobb gondot fordítanak külső megjelenésükre. És valóban a férfiak ruhájában több a kék és az élénkíti az egyhangú piszkos fehéret, amelyből eddig annyit láttunk. Amikor olyan helyen jártunk, ahol a szó szoros értelmében nem volt út, találkoztunk a három cigánnyal, akik hiányoztak sági bandánkból. Lovakat hoztak a váci vásárról. Bár feltűnő volt az alakjuk is, mégis főképpen arcukban különböznek a bennszülött magyaroktól. Egyikük huszármentét, kék nadrágot, csizmát és szokatlanul széles kalapot viselt, amely vállára esett vissza. Inkább banditáknak nézte volna őket az ember, mint kereskedőknek. A vidék hullámos. Az utakat az olvadó hó-vájta árkok nagyon megrongálták. Orosziba érkeztünk most. Ez tisztán parasztházakból álló nagy község. Úgy látszik, erre bőven van víz, ha a sok német szerkezetű, hajtókarral ellátott nyomókutat mérvadónak vehetjük. Itt azt mondták nekem, hogy egy pár lóval nem lehet tovább menni. A parasztok mind szántottak és egyiküket sem lehetne rávenni, hogy a legközelebbi állomásig velünk jöjjön. Azért azt tanácsolták, hogy menjek a nótáriushoz. „Ő semmit sem tehet, hacsak nincs előfogati igazolványom." Mivel nem volt, a községi bíróhoz utasított. Annak van négy lova hivatalos szolgálatra. Talán rávehető, hogy bérbeadja. Amikor fuvarosom megtudta a felmerült nehézségeket és megtudta, milyen magas összeget kérnek, kijelentette, hogy neki nem kell a segítségük, és ha én hajlandó vagyok lovainak külön adag zabot adni, ő vállalkozik arra, hogy átvisz mindazon az akadályon, amellyel csak az ő négy lovuk tudna megbirkózni. A megállapodás létrejött, és én bementem a vendéglőbe. Itt az útra vonatkozólag két tanultnak látszó emberhez fordultam és azonnal megkaptam a választ megtoldva azzal a kéréssel, engedném meg nekik, hogy egy csodálatos fogápoló szert ajánljanak. Azt mondták, hogy ebben a cikkben utaznak és a váci vásár után most Sei-