E. Takács Margit: Csikász Imre (1884–1914) Emlékkiállítás (Veszprém, 1964)

lóiként megjelennek már a fiatalok: Pásztor János, Horvay János, Ved res Márk, Kisfaludy-Stróbl, Sámuel Kornél, Medgyessy Ferenc, Csikász Imre. A zsűri az 1917-ben kiosztásra kerülő Greguss-díjat két elhúnyt szobrászművésznek: Szamovolszky Ödönnek és Csikász Imrének ítélte oda, utóbbinak „Fiatal lány" című szobráért. Az indoklás szerint: „Csikasz és Szamovolszky ezt a mi jutalmunkat, mint utolsó üdvözletét az élőknek, érdemük elismerése gyanánt kapják." A kitüntetés büszkesége fájdalommá válik, ha halott művész kapja. A „Fiatal lány" egyik bronzpéldánya ma a budai Hegyaljai úton áll, mint kútfigura, az „Ülő lány" a Margitsziget aranyhalas tavának közepéről nézi a vizet, s az „Ifjúság" a Nemzeti Galéria kincse. Velük nem egyenértékű, de közéjük sorolható a Krisztusnak nevezett flamand halász kevéssé ismert fejszobra, melyet a veszprémi Bakonyi Múzeum őriz. Ez minden, amit művészi hagyatékához számíthatunk. De e maradandó darabok valóban maradandóak. Ötven év múltán, kortársai és új nemzedékek kezén azóta született művek között is friss öröm látni alkotásait. Mert amit mintázott, az nem természeti elemek tárgyilagos mása, hanem az eleven, test élményének kifejezése. Az ülő nőalak szinte tapintható nyugalma, s a „Fiatal lány" sugárzó fiatalsága örök érvénynyel bizonyítja, hogy alkotójuk tudása tökéletes volt már, szobrai hitelesen tükrözik az eleven élményt. Talán itt találunk magyarázatot arra is, hogy miért nem faragta kőbe szobrait Csikász Imre. Hiszen faszobrásznak indult, majd kőszobrász-segéd volt éveken át, a vésővel előbb ismerkedett meg, mint a mintázófával. De ezeknek az alakoknak a hiteles felületét csak belülről kifelé lehet megépíteni, a „Fiatal lány" sugárzása kőben, márványban elveszne, vagy véglegessé válna, nem hinnénk el, hogy azt a bizonyos első lépést az élet felé követi a többi. A Greguss-díj kapcsán ismét sűrűn szerepelt Csikász Imre neve, műveinek képét hozták a lapok, írtak róla. De az évek múltával lassan feledésbe merült neve is, művészete is. Csak a szülőváros ápolja büszke szeretettel emlékét. A múzeum számára Csikász életében műveinek gipszmásolatát, vagy legalábbis fényképfelvételét többnyire elküldte. Laczkó Dezső, egykori tanára, aki pályáján elindította, útját egyengette, sikereiben atyai örömmel osztozott, túlélte tanítványát. Mint a múzeum igazgatója, vásárlásokkal gya-