Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

hér angórapulóvert. Gépiesen tömik az ételt. A teremben kevés a szó, csak az evés muzsikája hallik, ahogy a szájak csukódnak, a kanál huppan az ételbe, víz gurgulázik a torkon lefelé. - Egész jó! - mondja az asszonyka, aki a kisgyereket eteti, s csak lopva eszik maga is. - Ehető! - hűti le a lelkesedését a tanár úr. - Külföldiek? - nyúlt át kérdésével az öregúr, akinek ápolt, szép fehér bajusza van, nagyapás arca és nagy, táskás szemealja. Aranygyűrű csillog az ujján. - Igen. Magyarok. - Áh, magyarok! Felfigyel az öregasszony is. Már megvan a beszélgetés fonala. Már jönnek a szavak. Akadozva, mert se a tanár, se a felesége nem beszélnek jól németül. Mégis megértik egymást. Egyforma a nyomor nyelve: a könny, a bánat nemzetközi. Egyformák a sóhajok, a szavak - grammatika és a szótár. Egy dunántúli kisvárost emlegetnek itt - egy poroszországi kisvárost ott. Mindegyik a maga emlékeit mondja el önmagának, talán ezredszer. Jó újra hallani akkor is, ha elnehezül tőle a szív, ha sírni kell, ha könny szalad a szembe. Jó visszaemlékezni a régi nyarakra, békére, arcokra. Valami kis zugra, otthonra, leírni a legkedvesebb bútort, a képet a falon, hangulatot, esti beszélgetést. Mindegy hogy mit. Aztán a sablonossá lett rémtörténet: bombázások, óvóhely, halál. Oroszok. Tört remények, lehulló emlékek az országúton. - Most hova? - Kivándorlunk. - A tengerentúlra megyünk! - lelkesedik az asszonyka. Új életet kezdünk. Csak innen el! Mindegy, hogy hova!