Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

Másféle világ volt ez, mint amit megszoktam, bár nem éppen az alföldi síkságról csöppentem az erdélyi hegyek közé. Szó alig esett közöttünk. Ez a székely ember nem volt beszédes, vagy éppen pletykás természet. Konokul szívta a pipáját, pöfékelve a füstöt, s azt hiszem, többet beszélt a lovaival, mint velem. Esztenák mellett vitt el az utunk, melyekből kék füst szállt könnyedén a magasság felé. - Csángók - mondta emberem, fejével kissé arrafelé intve, s nekem az jutott eszembe, vajon ezek a csángók valóban azonosak-e azzal a néppel, amelyről - mint olvastam egyszer - a kínai évkönyvek is megemlékeznek, olyképpen írva nevüket: „csán-ho". Ha azok, hát mindenesetre eléggé „elcsángtak" a kínai faltól idáig. Még dél sem volt, mikor egy út menti csárdához értünk, ahol ettünk valamit. Pirospozsgás, nevető arcú, kemény húsú menyecske volt a csárdásné, akiről huncut históriákat mesélt később az én, egyébként szótalan székelyem, s beszéde közben mosoly volt az arcán, afféle cinkos mosoly. Tán éppen delelőre ért a nap, mire felértünk a gerincre. Emberem itt megállította a kocsit. Alattunk, mélyen, a csíki medence nyújtózkodott, s szembe velünk, a kora nyár lágy páráiból kiemelkedve hatalmas hegy kéklett. - Szép - szakadt ki belőlem az őszinte csodálkozás. - A Hargita - mondta emberem magyarázólag, pipáját tömve, s úgy a tekintetével a kéklő hegy felé bökött. - A Hargita - ismételtem, szinte áhítattal, s szememet egyszeriben elfutotta a könny, éppúgy, mint pár nappal előtte a Királyhágón. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy mit éreztem azokban a pillanatokban. A székely nem zavarta meg a néma áhítatot, s nem is sürgette az indulást. Várt. Bennem