Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

Immár ismét a bencéseké a templom és a kolostor, ahogy az altemplomban nyugvó király nekik adományozta. A kolostor emeletén pedig az utolsó magyar király szobája, mintha záróköve lenne az ezeréves magyar királyságnak... A történelemre ráfonódik saját „világtörténetem". Nem léphetek ki az időből, korunkból, mely rám zúdítja sokszor kegyetlen valóságát. Örülök, ha, mint Illyés Gyula oly találó módon megfogalmazta, a történelem szélárnyékába kerülünk és nem sivítanak körül pusztító forgószelek. Ezt súgja nekem a nyárutó vagy őszelő, az utószezon, ha úgy tetszik a „vénasszonyok nyara". Azon tűnődöm, hiába kapaszkodnék már föl a tihanyi Kopasz-hegyre, Illyés Gyulát már nem találnám ott, hogy diót törjek a kőasztalnál, vagy megízleljem a költő maga termesztette fügéit. Hiába keresném a félsziget másik oldalán, Sajkodon Németh Lászlót és Tihany „bejáratánál" se tehetném tiszteletemet kedves barátomnál, Passuth Lászlónál; legfeljebb az arácsi temetőben tehetnék le szál virágot sírjára. Füreden elém jön gyerekkorom. Akkortájt nyaraltam itt anyámmal, amikor a nagy hindu költő, Rabindranath Tagore elültette a ma róla elnevezett sétányon facsemetéjét. Fává terebélyesedett, ám a régi nyárfákat, melyek alatt először hallottam a haragos Balaton zúgását, láttam partra kicsapódó hullámait, eszeveszett vihar forgószele 1972 májusában gyökerestől kicsavarta. A helyükbe ültetett szép platánok álmosan terítik a földre árnyékukat. Tagore fája előtt bronzszobra, Rasitan Kashar hindu szobrász alkotása, az indiai kormány ajándéka. Az emléktáblán a költő verse: „Ha nem vagyok többé a földön, ó fám susogtasd tavasszal megújuló leveleidet az erre vándorlók fölött. A költő szeretett, míg élt."