Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

Keresztanyám serdülő lány volt, amikor kocsikorzó volt a Stefánián, a Városmajorban a honvédség rezesbandája adott térzenét, a cigány húzta a Wampetics kerthelyiségében. Száz előadás során tapsolt a nagyérdemű közönség a János vitéz­ben hódító Fedák Sárinak, az emberek megcsodálták a Feszty-körképet, s a Ligetben a ringlispílen Liliom fütyöré­szett. A Füvészkertben a Pál utcai fiúk vívták „csatáikat" és Molnár Ferenc a Dunába dobta a New York kávéház kul­csát... Keresztanyám már szép nagylány volt Veszprémben, az ezeréves kisvárosban, ahol oly csendesen folyt az élet, mint a mesében, amikor Szarajevóban eldördült a „startjel", hogy fölrobbantsa azt a világot, melynek széttört cserepeit nem lehet többé összerakni. Fiatalasszonyként élte át Kun Béláék gyalázatos terror­uralmát, s hallotta az ország minden templomában megkon­duló harangszót, mellyel az ezeréves Magyarországot temet­ték el. Nem jöttek vissza a „boldog békeidők", az igazságtalan kényszerbékék magukban hordták a visszavágás kényszerét. Csonka-Magyarország nem ország - mondtuk mi is az is­kolában, de keresztapám szorgalmából mégis fölépült a szép kis családi ház, ahol gyerekként játszottam unokatestvére­immel a kertben a gyümölcsfák, a ribizli- és egresbokrok között. Veszprémben is volt vasárnapi korzó, sörözés cigány­zene mellett a Korona teraszán a „szagosmise" után, „koszo­rúcska" a Kiskoronában és fényes megyebál a vármegyeház dísztermében. Voltak örömkönnyek a kassai, kolozsvári bevonuláskor. Aztán keresztanyám látta a város pusztulását a sző­nyegbombázások után, rettegett a „felszabadítóktól", fiát el­temették valahol Oroszországban a hadifogolytáborban,

Next

/
Oldalképek
Tartalom