Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

A kolostor Veszprém. Sokszor üldögéltem kinn a Szent Benedek-hegy meredek sziklatorzóján, amely mélyen nyúlik be a kanyargó Séd völgyébe, mint a mesék óriási sárkánya. Olyan nagy volt ott mindig a csend. Nappal is, amikor minden aranysugárzásban ragyogott és az ősi vár falait bőségesen öntözte a nap fénye. Lenn a völgyben és a völgyet ölükbe tartó dombokon sok kis ház mutatta felém színes szentjánosbogárhátát. A Séd-parton szomorúfüzek bólogattak ősi szomorúsággal és csak a szél járt erre, hogy megsimogassa a Benedek-hegy öreg akácait. Mikor az alkonyat átszűrte az estét, a csillagok lassú álmodozással úsztak az égre - akár a gyerekkori álom a szemre -, valami különös, szent áhítat öntötte el a világot. Imádkoztak a fűszálak, és a folyóparti malmok muzsikájában régi zsolozsmák zúgtak. A hold ezüstös fénye jótét szeretettel simogatta végig a föld barázdás homlokát. Ilyenkor - a Szent Benedek-hegy tetejéről - sokszor elnéztem a kolostort. A kolostor romját - a Séd-parton. Ezek a régi szent magyar romok mind arról beszélnek, amiről a költő írt: „...hol vár állott, most kőhalom...". Nekünk a múltból sokszor nem maradt más, csak a kövek. A veszprémvölgyi domonkos apácazárdából is csak néhány fal állt ott, a félrecsapott tetejű kis házak között. Emlékszem, gyerekkoromban káposztáskert volt a romfalak között. Káposztáskert az egykori kolostor helyén. A földből kiálló fala-