Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VARÁZSKÖRBEN

VASÁRNAP (Mondhatnám azt is, később ilyesmire már nem is igen gondol, vagy legfeljebb csak gondol.) Viszont, ahogy emlékezem, a fordításoknál az „átömlesztett vér" nem hiányzott, mert akkori temperamentumom és szenvedélyes költői alkatom szerint e kárpátorosz versfordításokban ott lüktetett az én vérem is. Ilyenképpen ítélhették meg maguk a kárpátorosz költők is, akiktől ezek után rendszeresen megkaptam cirill betűs könyveiket, kedves és őszinte dedikálásokkal. Fiatalon még vállalkoztam a „vérátömlesztésre", a műfordításra. Azóta nem. Igaz, a költőt is teljességgel eltemettem magamban, bár azzal is tisztában vagyok, hogy az ilyen temetések soha nem véglegesek. Ki tudja, egyszer nem kopogtat-e megint majd a lírikus - volt már ilyenre példa a múltban, s van a jelenben is. A prózai műfordítás azonban soha nem érdekelt különösebben. A magyarázat persze egyszerű: egyetlen nyelvet sem tudok annyira, hogy műfordításra vállalkozhatnék. Olvastam, hogy Szabó Lőrinc se, sőt Babits Mihály se beszélték azokat a nyelveket, melyekből fordítottak, s mégis műfordításaik minden esetben egyenértékűek az eredetivel. Rájuk aztán igazán vonatkozik Németh László tétele: igazi írók vérüket ömlesztették át a fordításba - nem csoda, ha némelyek úgy vélik, hogy a magyar Dante jobbnak tűnik, mint az eredeti. Azt hiszem, amíg az író otthon él, hazai földön, korántsem érzi börtönnek az anyanyelvet. Hiszen olyan végtelen lehetőségeket nyújt, olyan távoli határokat mutat: csaponghat az író, vágtathat, szilajkodhat, bűvészkedhet. S megvallom, én még idegenben sem éreztem a korlátokat. Hiszen az ember, amikor ír, vallomást tesz önmagáról és önmagának. S az ilyenféle vallomásokat, nemigen lehet idegen formában, idegen nyelven tenni. Nagyon ritka eset, hogy egy író el-