Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VARÁZSKÖRBEN

VASÁRNAP Egyébként is, a művész azt hiszem soha nem állt ilyen egyedül a társadalomban, mint éppen most, a mi korunkban. Hiszen a művész máskor is törvényszerűleg mindig egyedül állt a világban, még csak megértőbbek sem voltak iránta - a görög világot leszámítva, amikor a művészt valóban értéke és rangja szerint becsülték. - De ma nagyobb a harc, mert minden mozgásban van. Nincsenek századunknak kialakult stílusformái, és ha a művész mindenképpen a maga lábán akar megállni, akkor a káoszból magának kell kiválasztania azt az utat, amelyen haladni akar. Nemrég hallottam, hogy Amerikában, ebben a modern Bábéiban és falanszterben, a művészeket bízzák meg autókarosszériák, jégszekrények, gyakorlati cikkek tervezésével. Valóban ez lenne a művészet célja és értelme? Valóban ez lenne az út, Leonardo Utolsó vacsorájától és Michelangelo Végítéletétől az autókarosszéria-tervezésig, amelyen a művészet „fejlődött?" - Beleborzongok, ha rágondolok. De mennyire mostoha a magyar művész sorsa, aki száműzetésben él? Hisz a költő, az író, a színész körül egy idegennyelv-tenger morajlik, melyben ha elmerül, menthetetlenül el is pusztul a fizika törvényei szerint. De vajon szerencsésebb-e a képzőművész, vagy a muzsikus? Nem hiszem. A művésznek szüksége van a hazai földre, a hazai levegőre, szüksége van arra a nemzeti közösségre, amelyből kinőtt. A művész humanizmusa, embersége csak a nemzeti kultúrán keresztül tud egyetemesen emberi lenni. A magyar művész csak a magyarságán keresztül tud valóban alkotóművész lenni. Amennyit elveszít a magyarságából, annyit veszít emberi és művészi értékéből is.