Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

CSILLAGKÉPEK

VASÁRNAP szörnyű volt a félelem, a rettegés, a nyomor, a kilátástalanság. Hidd el, sokszor arra gondoltam, hogy egy ködös reggelen, mikor senki se jár a vasúti pályatesten, odavetem magam a hajnali vonat elé. Gyávaság lett volna, de hidd el, gyávaság volt az élet is. Nem, kedves, ezt nem tudom elfelejteni soha. Pedig nem bántottak, nem nyúltak hozzám egy ujjal se, s mégis, minden, a világ és a környezet olyan volt. Nem tudom elfelejteni soha... A férfi tehetetlen mozdulatot tett az egyik karjával, mintha el akarta volna hessegetni a múlt sötét madarait, de tudta, hogy erőtlen s hiába való minden törekvése. Hát belőle is kitört a gyötrő vallomás: - Nekem se volt könnyű. Nem, nem kellett félni senkitől, nem reszkettem éjszaka, hogy elvisznek valahová. Még azt se mondhatom, hogy nyomorogtam. Mióta átjöttem a tengeren, rendeződött az életem, de ez nem minden, Anna. Az életünk gyötrelmét, a magányosságot és az idegenséget nem tudja levenni rólunk senki. S az éjszaka gyötrő magányosságait, amikor érzed, hogy nem vagy egész ember, s nem is leszel az soha. Elhallgatott fojtottan. Szorosan egymás kezét keresték, egymás ujjait szorongatták, mintha valami veszélytől tartanának, mely szét akarja szakítani őket annyi idő után. Féltették egymást, de már tudták vagy sejtették, hogy a fizikai valóságon túl van egy roppant szakadék, mely elválasztja őket. A szakadék, amelynek nincsen neve.